Dopamin, szerotonin, oxitocin, mantrázza a nő a villamoson - most olvasta egy női magazinban, hogy ezek a hormonok gyártják a szerelmet. Dopamin, szerotonin, oxitocin. Eddig oké, morfondírozik, de mi aktiválja őket a leglehetetlenebb pillanatban? Az a jegenye, az a hülye fa, ugrik be a dal, és ettől ki kell mosolyogni a Körútra, pedig nem is Annának hívják, a férfi meg kicsit se hasonlít a Cseh Tamásra, illetve de, múlt hét péntek óta mindenkire hasonlít egy kicsit, vagyis a mindenki hasonlít rá egy kicsit, mármint nem a Cseh Tamásra, hanem arra a férfira, akire a nem Anna nevű nő gondol. A fa stimmel.

A pszichológus hatalmas, bödönszerű testben lakott. Angélának az jutott eszébe róla, hogy talán a panasztól hízik, és ha még ő is elmondja neki a baját, tán szétpukkan, mint a gömböc a mesében, és elég rosszul nézne ki ez a tüchtig kis rendelő, ha mindenféle cafatok borítanák, meg epe, meg könny, meg mindenféle váladék, amit az évek során benyelt szegény az analízisben. Amikor idáig jutott a gondolatban, ráeszmélt, talán mégse felesleges az ittléte.

- Beszélnünk kell!

- Jaj, ne, mi van már megint?

- Hát épp ez az. Hogy semmi sincs.

- Ne kezdjük elölről!

- De, kezdjük elölről! Bár lehetne…Átírhatnánk a mesét. Mindegy, késő.

- Mi bajod megint?

- Azt mondtad, megváltozol. De minden maradt a régiben. Úgy élünk egymás mellett mint két idegen.

Füzesi Brigitta 8324 napot várt a levélre, amely egy szeptemberi délután végre befutott. Valójában csak egy e-mail volt, nem egy ígéretesen vérvörös, puha, illatos boríték – talán már nem is árulnak ilyet - de Brigitta mégis megszédült, amikor meglátta a feladót. Meg se nyitotta rögtön a levelet, csak ült, és nézte a nevet, amely egy olyan férfihoz tartozott, aki őt 8324 nappal ezelőtt elhagyta, és akit ő voltaképpen egész eddigi életében szeretett, leszámítva azt a tizenvalahány számára jelentéktelen évet, amíg nem ismerték egymást.

Elvira úgy vélte, cselekedni kell, mégpedig azonnal.
Károlynak mennie kell, és kész, ez nem kérdés. A késlekedés ugyanis szerinte tragikus következményekkel járhat, úgymint 1. Károly megússza a dolgot, 2. Károly visszakönyörgi magát Angéla ágyába, 3. Károly leszűri a történetből, hogy neki mindent szabad – no nem az ágyban, és pláne nem Angélával.
- Kutyából nem lesz szalonna - koppant a kávéházi márványon a konklúzió.

Volt Károlynak egy ismerőse, akit kedvelni sose bírt, igaz nem is nagyon igyekezett. Akkor sem strapálta magát, amikor már ivócimborák voltak. Az Angéla utáni időszakban szükségszerű volt, és egyben lehetővé is vált, hogy bővüljön a kapcsolati háló: egy bejárónővel, egy adóbevallást kitöltő könyvelővel és pár kósza haverral, akikkel be lehetett ülni valahová, amikor be kellett ülni valahová, és Sanci épp büntiben volt otthon, Lolácskának meg vizsgaidőszaka volt, vagy barátnőzött – beülni meg különben is minek egy nővel, akiről már nem kell ledumálni a bugyit, leveszi magától, akkor is, ha nem kéri rá az ember.

H.Viktória 43 éves budapesti lakos 2015. augusztus 27-én az esti órákban egy konyhakéssel kimetszett egy jókora darabot a mellkasából. A hagymás-paprikás alapot eredetileg lecsónak szánta, de aztán másként alakultak a dolgok. Nem baj, gondolta, van itthon majoránna, babérlevél, jó lesz szív alá is. 

- Kinek?

- A gyerekeknek.

- Fenét, neked lenne jobb.

- Folyton veszekszünk.

- Miért, a csönd az talán kibírható?

- A csönd az jó.

- Némelyik csönd biztos. De nem az, amit hagynál.

- Szia. Bocs. Elkéstem.

- Csak egy kicsit. Nem számít.

- Eltévedtem, olyan egyformák itt az utcák.

- Azt hittem, erre laksz.

- Erre, igen.

- És el szoktál tévedni?

- Csak, ha sietek.

- És most siettél?

- Baszd meg, a frászt hozod rám! Mióta ácsorogsz az előszobában!?

- Néztelek. Baj?

- Nem, csak azt hittem, egyedül vagyok. Hogy jöttél be?

- Te adtál kulcsot. Nem emlékszel?

- Ja, tényleg. A kutya miatt.

- Igen, a kutya miatt.

- Most miért nézel így? He? Kérdeztem valamit, ne vigyorogj.

- Gyere ide!