Dopamin, szerotonin, oxitocin, mantrázza a nő a villamoson - most olvasta egy női magazinban, hogy ezek a hormonok gyártják a szerelmet. Dopamin, szerotonin, oxitocin. Eddig oké, morfondírozik, de mi aktiválja őket a leglehetetlenebb pillanatban? Az a jegenye, az a hülye fa, ugrik be a dal, és ettől ki kell mosolyogni a Körútra, pedig nem is Annának hívják, a férfi meg kicsit se hasonlít a Cseh Tamásra, illetve de, múlt hét péntek óta mindenkire hasonlít egy kicsit, vagyis a mindenki hasonlít rá egy kicsit, mármint nem a Cseh Tamásra, hanem arra a férfira, akire a nem Anna nevű nő gondol. A fa stimmel.

Hogy jegenye volt-e, arra azért hősnőnk nem esküdne meg, mert szemmagasságban elakadt a tekintete. Vagyis pontosabban fogalmaznánk, ha azt mondanánk, tarkómagasságban. Mert valójában azt szúrta ki, a tarkót, azt a sávot, ahol a bőr beszalad a haj alá, azt nézte, azt nézte ki. Az a tarkó volt az a tarkó, amelyik miatt most kimosolygott a villamosból.

Hogy mit láttak a körülöttük állók? Semmit. Egy nő odalép egy férfihoz, tüzet kér tőle, beszélnek pár szót, aztán ácsorognak kicsit (a jegenye? alatt). Még csak be se mutatkoznak egymásnak. Nincs érintés, nincs történet. Csak dopamin, szerotonin és oxitocin van, mondja az élettan, meg fa meg füst, tesszük hozzá mi.

A nő, aki nem Anna, nem tudja még a férfiról, hogy melyik vidéki városban nőtt fel, hogy rendőr volt-e az apukája vagy postás, hogy az anyukája beadta-e bölcsödébe, vagy még az iskolát is magántanulóként végezte. Fogalma sincs róla, egyelőre nem is érdekli, hogy a nutella a gyengéje, nem iszik vörösbort, csak fehéret, utál hajat vágatni, és reggel hatkor magától ébred. Nem tudja a címét, a telefonszámát, a születési évét, a cipőméretét. Csak hónapokkal később foga észrevenni a hosszú, halvány heget a hátán. Még nem szereti azokat a dolgokat benne, amelyek miatt lehet, hogy hozzámegy majd feleségül egy hónap vagy tíz év múlva, ha úgy alakul, és amelyek miatt talán elválik tőle egy nap. Nem látja magukat gyerekekkel. Lehet, hogy nem is fogja látni.

Csak ül oktondin a villamoson, és várja, bár hinni nem meri, csak tudja, hogy a férfi megkeresi.

Átadja a helyet egy kismamának. Rá is mosolyog. Ez egy ilyen nap.

Látja utána az ablakból, hogy az egyik művészmoziban a Keserű mézet adják. Arra a jelenetre gondol, amikor a hősnő - aki sokkal szebb nála, de nem most - kap egy buszjegyet egy ismeretlentől, amikor felszáll a kalauz. (Ez nem a bonyodalom, az később jön.)

A többi jelenetre inkább nem gondol.

Arra viszont igen, hogy talán találkoznak még. Összefutnak valahol véletlenül, vagy a férfi kinyomozza a telefonszámát. (Egyik se, levelet ír, azt is csak később. És igen, találkoznak is 3 vagy 3538 sms múlva, ki tudja, és nem mesélnek majd róla senkinek, mert akkor már csak buta kis dalokkal fognak kommunikálni és leginkább e-mailben, és frusztrált költők verseit is küldözgetik majd egymásnak, hogy aztán a város legkülönbözőbb pontjain ülhessenek kukán, és a történetükkel, ami akkor már lesz, nem traktálnak senkit, mert van bennük tapintat - és nemcsak a frusztrált költők, hanem az egész nagy boldogtalan massza iránt - bár a dopamin, a szerotonin meg az oxitocin egyelőre keményen ellene dolgozik ennek a vannak.)

Szóval a nő csak ül, vagyis áll, mert átadta a helyet, még mindig a villamoson, Budafokon lakik, úgyhogy van ideje mosolyogni, és arra gondol, hogy hányszor volt már így, hogy várás meg mosolygás, és ez most más-e, másféle várás meg mosolygás-e, vagy csak a memóriája rossz? Mondjuk a tarkóra tisztán emlékszik, le tudná rajzolni, lenne is hozzá kedve, de miért pont ez vagy inkább az a tarkó, van-e ennek azaz annak jelentősége, vagy ez is csak egy villamosozás még ettől vagy attól - hogy egészen beletekeredjünk a végére?