A pszichológus hatalmas, bödönszerű testben lakott. Angélának az jutott eszébe róla, hogy talán a panasztól hízik, és ha még ő is elmondja neki a baját, tán szétpukkan, mint a gömböc a mesében, és elég rosszul nézne ki ez a tüchtig kis rendelő, ha mindenféle cafatok borítanák, meg epe, meg könny, meg mindenféle váladék, amit az évek során benyelt szegény az analízisben. Amikor idáig jutott a gondolatban, ráeszmélt, talán mégse felesleges az ittléte.

Szerencsére a pacák nem tűnt robbanásig feszültnek, sőt kedélyesen döcögött, ha volt valami döcögnivaló épp – mivel sok közös ismerősük volt, a fogadóóra első része vizitjelleggel zajlott és könnyed csevejjel telt, épp csak teát nem szervírozott, pedig az pont jólesett volna Angélának, aki egészen kiszáradt, annyit ivott tegnap.

Aztán kiszúrta az asztalon a zsepkendőkupacot. Ettől pánikba esett, hisz ha itt tényleg sírni szoktak, mi több itt sírni illik, akkor ő le fog szerepelni, mert abban, mármint a sírásban nem valami ügyes. Vagy képtelen elkezdeni, vagy képtelen abbahagyni, de utóbbi csak az otthon négy fala közt lehet előnyös, és az utóhatások - úgymint bedagadt fej, nyúlszem satöbbi - miatt ott is egyre kevésbé rentábilis.

Az is zavarta, hogy most neki beszélnie kéne, mégpedig magáról, és ehhez semmi kedve nem volt tulajdonképpen, pedig ezért jött. Ha valamelyik barátnője ült volna szemközt, akkor mindjárt más lett volna a szitu, de most komolyan teregesse ki a szennyest egy palinak, akit nem is ismer, csak az ismerősének az ismerőse ismeri, és bár azt mondja, ő a legjobb lélekkurkász a környéken - mi a fenét keres itt tulajdonképpen?

Viszont, ha már tízezer, akkor mégse pattan föl az ember öt perc után, pláne, ha még teát sem kapott.

A pszichomókus nem könnyítette meg a dolgát. Csöndben ült, várta, hogy Angéla szóljon. Viszont rendületlenül mosolygott, amitől a nőnek mégiscsak kedve támadt beszélni – hátha akkor abbahagyja.

Már csak az volt a kérdés, mivel kezdje.

A férjével, aki csalja? Az anyjáról, aki hülye? A gyerekeiről, akik tulajdonképpen leszarják? Vagy arról, hogy talán e három dolognak semmi köze sincs ahhoz, hogy ki van akadva, és ettől érzi csak igazán rosszul magát?

Angélát amúgy az anyja beszélte rá, hogy menjen pszichológushoz, magától eszébe se jutott volna. De miután három napja tanyázott a régi lányszobájában, és cigarettázott és telefonált, és cigarettázott és telefonált ugyanabban a ruhában, az anyja feltépte az ajtót, aztán gyorsan az ablakot is, és közölte a muskátlikkal, hogy nincs ez jól, nagyon nincs ez így jól, lányom. És még azt is hozzátette, hogy Angélának bizonyára segítségre van szüksége (na, ezt a kifejezést vajon melyik délelőtti rádióműsorból vette – tűnődött Angéla), és menjen el pszichiáterhez, vagyis „szihiáterhez”, mert a p-t következetesen nem ejtette a szó elején, vagy legalább Valikához, aki félelmetesen bölcs asszony, és neki, Barbarának (Angéla anyjának) is sokszor segített, ha kiborította valami: jellemzően Angéla vagy az apja, Vilmos, akire annyira hasonlít az Angéla Barbara nagy bánatára.

Angéla ezúttal kibírta, hogy ne emlékeztesse az anyját arra, hogy Vilmos nem a vérszerinti apja (erre a titokra már réges-régen egy egyszerű vércsoportvizsgálat után rájött), és vajon miért nem írja felül ez az információ Barbara fejében azt a képletet, miszerint Angéla az apai gének áldozata?

Ebben persze lehetett igazság, csak az volt kizárt, hogy megboldogult Vilmos ágyékából eredt mindaz, ami Barbarát a lányában rendszeresen kiborította.

Most például ez a hisztéria Károly körül. Barbara nem értette, mit kell ezen az ügyön annyit lamentálni. Félrement? Félrement. Maradna? Maradna. Hát akkor meg?

A vejét amúgy sose bírta, de hát micsoda hülyeség lenne egy negyvenöt éves nőnek kipenderítenie az urát, csak mert az összeszedett valami kiskurvát?!

Barbara sorolni kezdte a rokonság még élő férfitagjait, majd sorra kerültek a holtak is (na azok is megérték a pénzüket, egyem a drága szívüket!), és arra jutott, mindnek vaj volt a fején, mégse váltak el egyiktől se (legalábbis nem sokszor), akkor meg miért nem szedi magát össze a lánya, nincs itt a világvége, az csak két hónap múlva jön el a százharminc éves bolgár látó asszony jövendölése szerint, és semmi köze sem lesz ehhez a váláshoz itt. 

Igaza volt a Valikának, el van ez a gyerek kényeztetve, de nagyon, nem tudja mit csináljon jódolgában…
Ezen a ponton merült fel benne, hogy átküldi Angélát Valikához, beszéljen a fejével, de mivel a lánya kerek-perec közölte, kizárt, hogy ahhoz a pletykafészekhez menjen tanácsért, maradt a pszichológus mentőöv gyanánt.

Angéla be is adta a derekát - így került egy ragyogó kora tavaszi reggelen a bödön díványára, ahelyett, hogy levitte volna a kutyát.

(Másfél óra múlva pedig azzal a megnyugtató felismeréssel távozott a rendelőből, hogy a probléma sokkal bonyolultabb, mint gondolta, és a gyerekkorába nyúlik vissza nem pedig Károlyhoz meg a kiskurvához meg ahhoz a tényhez, hogy ő éppen át lett verve, és emiatt megzuhanni látszik. Hogy mi az összefüggés a múlt és a még homályosabb jelen közt, az egyelőre nem volt értelmezhető számára, de a pszichológus megnyugtatta, van időpont a jövő hétre is. Ettől kezdve Angéla úgy várta a szerdákat, mint a kedvenc sorozatát.)