Elvira úgy vélte, cselekedni kell, mégpedig azonnal.
Károlynak mennie kell, és kész, ez nem kérdés. A késlekedés ugyanis szerinte tragikus következményekkel járhat, úgymint 1. Károly megússza a dolgot, 2. Károly visszakönyörgi magát Angéla ágyába, 3. Károly leszűri a történetből, hogy neki mindent szabad – no nem az ágyban, és pláne nem Angélával.
- Kutyából nem lesz szalonna - koppant a kávéházi márványon a konklúzió.

Elvira tiszta ideg volt, furán vette a levegőt és egészen kipirult, amihez semmi köze sem volt ezúttal a változó kornak, vagyis de, csak nem a hormonálisnak.
Feldúlta Angéla beszámolója. Olyan dühbe gurult, mintha nem is a barátnője házasságáról lenne szó, hanem a sajátjáról. Elvira empatikus lény volt világ életében. Különösen a férfiak ellenében.
Angéla sztorija például kiborította, mert a szerelemben neki sem volt szerencséje (vagy a szerelemnek volt pechje vele), szóval haragudni nem esett nehezére, akkor sem, ha ez a szerencsétlen Károly nem őt bántotta.
Elvirának sértettségből volt akkora élményanyaga, hogy bárkire, bármikor, különösebb erőfeszítés nélkül tudott dühös lenni, anélkül, hogy megjátszotta volna magát.
Károlyt is oly vehemensen ostorozta, hogy Angéla reflexből védeni kezdte, hisz mégiscsak a férjéről beszéltek, nem egy háborús bűnösről. De ettől Elvira csak még inkább dühbe gurult, és mivel három válása révén jól ismerte a törvényeket, pillanatok alatt felvázolta Angéla jogait és Károly kötelezettségeit.
Hogy nem válnak el ezek után, mint opció, fel sem merült benne.
Arra már nem szívesen emlékezett, hogy ő háromszor (vagy huszonháromszor?) bocsátott meg imádott második férjének, aki még az anyósával is kikezdett, igaz részegen. Élete nagy baklövései közé könyvelte vajszívűségét - akárcsak az első házasságát ánblok.
Mondjuk a harmadikra se volt büszke túlságosan.
A férfiak úgy jöttek-mentek az évek során az életében, mint a pályaudvaron a vonatok. Befutottak, állomásoztak egy ideig, vagy csak átrobogtak.
Elvira mindig összekapta magát valahogy. Nyivákolás helyett pakolt és újratervezett. Idővel komoly szakítási rutinja lett, tudta, ki a legjobb valóperes ügyvéd, hol veszik be tűrhető áron a gyűlöletessé vált jegygyűrűt, és melyik brigáddal érdemes visszaköltöztetni a nagymama stílbútorait a régi lánylakásába, amit, ha épp férjnél volt, albérlők laktak.
És minden válásába belefogyott. Na nem a stressz okán, inkább azért, mert úgy vélte, hurkákkal a dereka körül mégsem térhet vissza – ahogy ő fogalmazott - a placcra. Nem ez volt azonban az egyetlen változás a külsejében. A második és a harmadik válása közti években valamikor, szinte egyik napról a másikra (legalábbis neki úgy tűnt) két mély, függőleges ránc szaladt le az orra mellől a szája sarkán át az álláig, és a lövészárok az újabb és újabb szakítások után mindig mélyült egy keveset. Ettől arckifejezése elszántnak, rosszabb napokon fenyegetőnek tűnt. Ez viszont megkímélte a további csalódásoktól, mert megközelíteni újabban nem nagyon merte senki, annak ellenére, hogy vékony volt mint egy tinédzser.