- És erre te???? - A nő felpattan a székről, és az asztal fölé görbül, nehezen eldönthető, kérdez vagy a másik torkának ugrik épp. Vörös kóchaja picit jobban égnek áll, mint eddig, körme koccan az asztalka üveglapján. Az asszony a túlfélen zavartan körbenéz, vajon ki hallotta, amiről az imént sutyorogtak; egy kalapos nénire zavartan rámosolyog, aztán úgy tesz, mintha megsimogatná a barátnője vállát, de igazából visszanyomja a tonettszékre.- Remélem, ezek után elküldted a picsába! – sziszegi a vörös.

- Igen… mondtam neki, hogy ne csinálja ezt még egyszer… - sóhajtja a másik, és gyorsan megdörgöli az orra tövét. Egy könnycsepp folyik végig a mutatóujján, a vörös úgy tesz, mintha nem látná, de egyre dühösebb az arca, már majdnem ijesztő.

- Vera, te nem vagy normális, komolyan. Meddig tűröd még?

Ül a zöldpulóveres férfi az éjjel-nappali töröknél, és vár. Egyedül van, és egy baklavát trancsíroz épp. Időnként felpillant, hol a bejáratot lesi, hol a mellékutcában parkoló autóját. Részeg tinédzserek támolyognak ki a körútra, talán aggódik, le ne hányják a kocsit, jobb esetben.

A nő, meg a másik férfi kábé egy óra múlva érkeznek. A zöldpulóveres gyorsan letörli az ujjairól a mézet, aztán kezet nyújt. Mondja a nevét, a másik (kapucnis zakóban) is dünnyög valamit. A nő nem néz rájuk, a kabátjával bíbelődik. A hosszú ballon alatt fekete miniruhát visel, a dekoltázsába belefeledkezik a török a kasszánál.

A Tónival való randevú tanulságát Angéla kábé úgy foglalta volna össze utólag – ha nem lett volna halálosan fáradt az összegzéshez, mikor végre megszabadult a férfitól - hogy kár volt kifizetni tizenhatezret a fodrásznak.
A dolgok kimenetelén ugyanis semmit sem változtatott volna az a pár milliméternyi lenövés a hajában, ami úgyis csak erős fényben látszott, ők meg egy sötét pincében ültek este tíz körül egy lepukkant, poros és valaha piros kanapén, mert Tóni úgy gondolta, egy romkocsma a megfelelő hely arra, hogy kibeszélje a volt feleségét, aki lelépett (amin különben Angéla nem csodálkozott túlságosan).

Károly akkor jött rá, hogy nem tud Angéla nélkül élni, amikor egy este megkísérelt önállóan tükörtojást sütni, és a kezére spriccelt az olaj.
Rántottával már kétszer is próbálkozott, gondolván, az nem nagy kunszt, azt minden béna pali össze tudja dobni, még a diplomások is, de kiderült, hogy mégse.

Hát, haver, ezt elbasztad, baszod.

Sanyi ritkán szólt, de ha mégis, akkor velősen fogalmazott.

Karesszal sok évvel ezelőtt osztálytársak voltak egy zuglói általános iskolában. Persze amaz egy elitgimnáziumban folytatta a tanulmányait, ahogy az a tudós felmenők alapján előre sejthető volt, Sanyi viszont nem gyötörte magát soha a magolással, ment hamar az apja keze alá a brigádba, eltanulta ott, ami kellett a boldoguláshoz. Később szerzett egy hamis érettségi bizonyítványt, amelyre nem a meló miatt volt szükség, hanem egy bizonyos nő, egy bizonyos Matild becserkészése okán.

Matild, a Klauzál tér legszebb lánya ugyanis megmondta kerek perec, ő aztán nem áll le egy olyan krapekkal, akinek még érettségije sincs. Mert ha ő, a Matild, el bírta végezni azt a nyomorult szakközepet, akkor kapja már össze magát a Sanci is, de tényleg! Sanyit sosem hatotta meg, hogy a lány, akiért tizenkét éves kora óta odavolt, iskolázott, és oklevelet kapott negyedikben a gépírásversenyen, ellenben Matild hatalmas, hófehér dudái láttán a mai napig elérzékenyült. Úgyhogy beiratkozott gyorsan egy esti gimnáziumba, de az órákat már bliccelte (pedig a magyartanárnő se volt semmi), és pár év múlva vett feketén egy bizonyítványt. Matild örömében kocsonyát főzött, és lebabázott.

A csaj? Melyik csaj? Ja, az a csaj!

Nem, az nem.

Az csak barátcsaj, csajbarát, érted. Nem, nem volt meg, nem is az esetem, meg mondta is, hogy olyan vagyok neki, mint egy báty, a picsába.

Nem amúgy tényleg nem vagyok ráindulva. Ne röhögj már, hülye vagy!? Nincs is melle! Olyan, mint egy kisfiú. Meg folyton ilyen színes rongyokban jár, mint anyám kábé, nem tudom, melyik cikibb, asszem anyám, pedig neki van melle, mondjuk attól még tökre gyerekes, mindenkié felnőtt bazdmeg, csak az enyém nem, halál gáz, meg kell kérdeznem, hol tolja szombaton, össze ne fussunk még egyszer! Baszki hordában jár a barátnőivel, ijesztő fülbevalóik vannak, és kurva hangosak együtt. Mikor összefutottam velük a Kripli előtt, azt hittem, a betegeivel bagózik az éjszakában, tudod, pszichomókus a mutter, de kiderült, hogy a barátnői azok, csak eléggé máshogy néztek ki, mint otthon a konyhában, mondjuk anyám is.

 A véletlen aznap, vagyis október 25-én Kovács Béla alakjában lépett közbe. Béla úr, ahogy a társasházban nevezték, pár nappal korábban beadta a derekát, és úgy döntött, elkíséri a nejét a wellnessbe. Az asszony régóta nyaggatta, hogy ruccanjanak már ki végre, hisz nyaralni se voltak kettesben nyolcvanöt óta (azt a sátorozást meg jobb elfeledni az endékás nászúttal egyetemben.) Persze erre Béla úr mindig azt mondta, hogy Vali, a felesége szokás szerint túloz, hisz sokat jártak Bécsbe a kilencvenes években (hozták, ami kellett az asszony kívánságlistája alapján, mert akkor még jobban el voltak eresztve anyagilag), és minden évben végiglátogatták a rokonokat Borsodban, sőt a megboldogult Nagybélának, Béla úr nagybátyjának a fenyvesi kisházát is megkapták nem egyszer, amíg még élt az öreg, és a fiaival rendezett volt a viszony.

Na?
Na, mit látsz? Mondd már! – kocogtatta vérvörösre lakkozott körmeit a politúron Angéla.
Sose hitt a kártyajóslásban.
Mondjuk másban se nagyon.
De mióta állt a bál otthon, folyton buta kis teszteket töltött ki a neten, amelyekből megtudta például, hogy sellő volt előző életében, és Kleopátraként születik majd újjá – vagy fordítva, erre már nem emlékezett.
Még a horoszkópját is elolvasta titokban a klotyón - nem sejtette, hogy az anyja épp azért tette egy női magazin (véletlenül tavalyi) asztromellékletét a mellékhelyiségbe, hogy ő biztosan rábukkanjon, és megtudja, egy titokzatos idegen már útban van feléje, és ha betoppan, fenekestül felforgatja az életét. („Jézusmária, csak ne az adóellenőr legyen” – nyögött fel Angéla, mikor ezt olvasta. Vállalkozásának pénzügyei a családi válság óta éppoly kuszák voltak, mint a gondolatai.)

- Szerelem…
- Ne forgasd a szemed légy szíves! Nézz rám, hallod!? Szereted vagy sem?
- Nem ezt kérdezted az előbb.
- Azt kérdeztem, beleszerettél-e abba a nőbe.
- Fontos ez?
- Hogy a fenébe tudsz ilyen cinikus lenni?
- Nem vagyok cinikus. Szerintem mindegy, szerelmes vagyok-e.
- Már hogy lenne mindegy? Hülye vagy?
- Mi változna kettőnk közt, ha szerelmes lennék?

A két nő a cukrászda asztalánál még azokból az időkből ismeri egymást, amikor a szőke barna volt, a barna meg rézvörös. Mostanra egészen hasonlóra őszültek volna. De dolgoznak az idő ellen, ezért isszák évtizedek óta édesítővel a kávét, a süteményt meg bűnbánó arccal szurkálják, mint a nők általában, és gondosan felcsipegetik az utolsó morzsákat is, hogy ne maradjon nyoma az aktusnak.
Ha rájuk nézel, nem tudod, jóbarátnők-e vagy utálják egymást, igaz, ez a két szempont nem zárja ki egymást, sőt.
Eszegetnek, bámészkodnak, időnként kotorásznak. Ezt-azt előkapnak a retikülből, hogy aztán visszarakják rögtön. Telik a délután. Elég nagyokat hallgatnak, úgyhogy vagy rég találkoztak, vagy sokat vannak együtt.
A szőke valaki mellrákjáról beszél. Lehet, hogy a sajátjáról, de a másik arca rezzenéstelen, úgyhogy valószínű olyan valaki rákja a téma, aki nem ő és nem a másik, és nem is olyan személy, aki miatt illendő egy gyors kirakatrendezés.
Aztán a barnának megcsörren a telefonja, aranygyűrűkkel, korall színű géllakkal vadássza a telefont, még sikerül belehallózni, angolra váltani, emelt hangon instruálni, sokba volt az intenzív nyelvtanfolyam.
- Hómofisz… - sóhajtja, miután letette, és iszik egy korty szódát.