Várom a nőt, és tudom, megvan a fejében az egész kibaszott forgatókönyv.

Talán meg tudnám lepni, de ma nincs hozzá energiám. Meleg van. Másnapos vagyok. Nehezen indultam el otthonról. Üres volt a ház, lapíthattam volna egész délután a lehúzott redőnyök mögött. Este két-három hideg sör a hűtőből, tévékapcsolgatás kettőig, aztán belealvás a biliárdba. Jó az. De már nem volt pofám lemondani a vacsorát. Fura, de néha úgy érzem, tartozom ennyivel a lányoknak. Nem, nem ennek. Úgy általában. 

Késik. Nem baj, ez is a forgatókönyv része. Ahogyan az is, hogy én meg pontos vagyok, ahogy máskor sose. Legalább van időm nyugodtan elszívni egy cigit.

Hopp, egy ismerős csaj! Nem jó az időzítés bébi, sajnálom, majd máskor, egészségedre!

Közben befut. Huppan, bort kér, szép. Biztos átöltözött vagy tizennyolcszor, mire kiválasztotta ezt a ruhát. Nem lóg ki belőle semmije, de azért látszik, hogy nagy meglepetések nem érhetik az embert – igaz, csomagoltam már vissza nőt részegségre hivatkozva. Pedig nem is volt gáz annyira, ha jobban belegondolok. Csak valahogy elment tőle a kedvem menet közben.

Ma már nem hagynám ott. Megsajnálnám, asszem.

No de elkalandoztam, pedig a nő sztoriban van épp. És eléggé a közepén tarthat, már nem tudom felvenni a fonalat. Nem baj, elég, ha úgy teszek, mint ha figyelnék. Ez a lényeg. Ha meg lebukom, majd azt mondom, nem tudok koncentrálni, ha a közelemben van. 

Egyébként tényleg helyes. Amikor nevet, kedvem támad megsimogatni az arcát. Meg is teszem. Zavarba jön. Lesüti a szemét. Kicsit el is pirul. Vajon otthon miért nem simogatják? Vagy miért nem hagyja?

Elmondja úgyis. Ha nem most, majd az ágyban.

Miért érzi úgy minden nő, hogy utóbb meg kell magyaráznia a dolgokat? Hogy keríteni kell valamiféle racionális okot arra, amire nincs – amire meg nyilvánvalóan van, aköré miért kell fújni kell egy bazi nagy rózsaszín vattacukrot?

Lehet, hogy azért, mert szégyellik magukat. Miközben épp azért vannak pont ott és pont velem, mert szégyellni akarják magukat. Na jó, lehet, hogy ez így nem áll ok-okozati összefüggésben, de a végeredmény mégiscsak ez.

Szeretem a nőket. De halálosan unom a történeteiket. Ez az igazság.

Mindig ugyanaz a lényeg: elbántak velük, és emiatt én is érezzem szarul magam, előzetesen és kollektíven. Néha képes is vagyok rá.

De velem kapcsolatban azért eléggé egyértelmű, hogy nem vagyok egy királyfi. Igazából tudja mind, hogy szar alak vagyok. A képemre van írva. Nem vagyok akkora szám, hogy azt hihessem, ennek ellenére kellek. Hajlamos vagyok inkább beletörődni egy épp ezértbe, érteni meg nem akarom a dolgot, majd ők megfejtik úgyis. Vagy kicsengetnek pár százezret valahol, hogy megfejtsék helyettük.

Olcsó cinizmus lenne azt mondani, a nőkkel rosszul kell bánni, és nyert ügyed van. Akkor is, ha én vagyok rá az élő példa.

Nem akarom legyőzni őket. Valójában semmit sem akarok tőlük, és amennyiben ez bántás, akkor igen, bántom őket. Persze időnként hagyom magam belerángatni ebbe-abba... Arról viszont nem tehetek, hogy az akarás hiányától bevadulnak.

Elsírják, hogy mire lenne szükségük, keresik a szuperment – és közben alig tudom levakarni egyiket-másikat. Engem választanak, pedig nyilvánvaló, hogy rábaszás.

Zavarban van, túl sokat iszik és túl gyorsan. Ő dolga persze, nagylány, de azért rendelek valami kaját. Ha lépést tartok vele, fájni fog a fejem holnap.

Édes különben, ahogy mondja a magáét. Jó dumája van, megnevettet. Vág az esze, tényleg nagyon bírom. Ha azt mondanám neki, legyünk barátok, megsértődne. Pedig bókolnék! Tényleg kedvelem. Szívesen elvinném magammal ide-oda.

De nem fog menni ez a barátkozás, tudom. Ő mást akar. És utána utálni fog. Valószínűleg.

Az utcán váratlanul hozzám bújik.

Átragad rám a hangulata. Vagy a spicce. Vagy nem tudom.

Örülök, hogy itt van, megcsókolom.

Hagyom, hogy olyan legyen minden, amilyennek megálmodta. Átveszem az irányítást, mert ezt akarja. Ezt szokták akarni. Húzom magam után az éjszakába. Jön. Mosolyog. Simogatja az arcomat. Színes fénypontok táncolnak a bőrén, a korábbi zavarnak nyoma sincs, csüng rajtam, kapaszkodik belém, és többször is elmondja, olyan jó, hogy vigyázok rá. Bólintok, és őszinte vagyok. Elkap valami fura szédülés, amikor belefúrja az orrát a nyakamba.

Hívok egy taxit.

Jó lesz. Érzem abból, ahogy hozzám ér. Érzem abból, ahogy hozzáérek. 

Szeretek hozzáérni. Szeretem az illatát. Most más, mint pár órával ezelőtt. Édesebb, izgatóbb. Mint mikor nagyanyám kivette a sütőből a süteményt. Amíg meg nem hűlt, nem vágta fel. Kibírhatatlan volt.

Mint most.

Vaníliáscukor.

Szeretem, egészen biztosan szeretem!

És holnap kicsit hiányozni fog ez az érzés.

És kurva szomjas leszek a tequilára.