A két nő a cukrászda asztalánál még azokból az időkből ismeri egymást, amikor a szőke barna volt, a barna meg rézvörös. Mostanra egészen hasonlóra őszültek volna. De dolgoznak az idő ellen, ezért isszák évtizedek óta édesítővel a kávét, a süteményt meg bűnbánó arccal szurkálják, mint a nők általában, és gondosan felcsipegetik az utolsó morzsákat is, hogy ne maradjon nyoma az aktusnak.
Ha rájuk nézel, nem tudod, jóbarátnők-e vagy utálják egymást, igaz, ez a két szempont nem zárja ki egymást, sőt.
Eszegetnek, bámészkodnak, időnként kotorásznak. Ezt-azt előkapnak a retikülből, hogy aztán visszarakják rögtön. Telik a délután. Elég nagyokat hallgatnak, úgyhogy vagy rég találkoztak, vagy sokat vannak együtt.
A szőke valaki mellrákjáról beszél. Lehet, hogy a sajátjáról, de a másik arca rezzenéstelen, úgyhogy valószínű olyan valaki rákja a téma, aki nem ő és nem a másik, és nem is olyan személy, aki miatt illendő egy gyors kirakatrendezés.
Aztán a barnának megcsörren a telefonja, aranygyűrűkkel, korall színű géllakkal vadássza a telefont, még sikerül belehallózni, angolra váltani, emelt hangon instruálni, sokba volt az intenzív nyelvtanfolyam.
- Hómofisz… - sóhajtja, miután letette, és iszik egy korty szódát.

A másiknak picit tátva marad a szája, gyorsan kortyol egyet ő is a bubimentesből. Az imént pittyegett a telefonja, inni kell. Naponta nyolc pohár vizet kell legyűrnie, a lánya mondta, hogy az a mi-ni-mum, és ha valaki, hát ő tudja, egész nap fitnesz.
Az ivással csak az a baj, hogy pisilni kell tőle, azt meg hol, a közvécé kösz nem, a plázába beugrani meg olyan proli szokás szerinte, de ha tartogatja - nem, nem tudja tartogatni már, pedig amúgy fiatalos.
A vízívásán kívül a telefonja ellenőrzi a súlyát (de persze átveri, hiába olyan okos az a telefon!), meg hogy hány lépést megy naponta - az unokája beállított mindent szépen.
- Éva, nézd már azt a kis nőt ott – bök a barna hirtelen egy krémszínű ballon felé a téren. – Tisztára olyan, mint a.. mint a, mondd már…
- Ki, hol? - tekergeti a nyakát a szőke, akit ezek szerint, ha a másik nem keveri valakivel, Évinek hívnak. Amúgy pontosan tudja, kit szúrt ki a barátnője, csak még kell egy kis idő, hogy beugorjon, ki az a nő, és honnan ismeri, mert hogy ismeri, az fix, talán a kettő közül a régebbi munkahelyéről valaki…
- Az Adél az! – koppan a név az asztalon, mikor a ballonkabát feléjük fordul.
A szőke még mindig nem tudja hova tenni „Adélt”, de hogy valahova kellene tenni, abban biztos.
A ballonkabátos észreveszi őket. Csak picit torpan meg, bizonytalanul int, aztán elkopog, bár a macskakövön nehéz szaporázni.
- Figyeled, tűsarok, még mindig… - súgja a barna.
- Igen… - válaszolja bizonytalanul a másik. És bámul a nő után. És a csilingelő karpereceiről eszébe jut aztán, honnan ismeri. - Te Irén, én ezt a nőt azt hiszem, megtéptem!
- De meg ám!
- Mert az Imre!
- Mert az Imre…
- Az a rohadék.
- Az a rohadék.
Úgyhogy kell rendelni gyorsan egy konyakot. Mint mindig, ha Imre neve felmerül.
- Megmondtam, hogy nem húzza soká azzal a szukával. Megmondtam, vagy nem mondtam meg? – csapja az asztalra a szőke a poharat.
- Megmondtad Évám! – biccent a másik.
- Én bezzeg vigyáztam rá. Mértem a cukrát. A vérnyomását. A súlyát. Írattam neki a gyógyszereket. Főztem a jó kis kímélős leveseket az epéjére. Lapátoltam belé a szódabikarbónát a sava miatt. Lógott a belem, de ő virult. A szuka meg? Nem érdekelte azt a körmén meg a szilikonján kívül semmi. Csak az Imre pénze kellett neki, a nyavalyái nem! Megmondtam, vagy nem mondtam meg?!
- Megmondtad, Évám!
- Inkább ment volna el ezzel az Adéllal, ez legalább nem olyan közönséges, mint a Cecília..
- Cecília…? Az ki?
- Hát az, aki kinyírta az Imrét!
- Én úgy emlékeztem, hogy Katinak hívták…
- Kati miatt lépett le tőlem, utána jött a Cili.
- Cili? Cili az nálunk volt, az a mi kurvánk…
- Ne!
- De!
- De nem! A tiétek a Csilla.
- Csilla? Nem! Csilla még előttem volt a menyasszonya Bandinak. De végül engem vett el! - Előkap egy kistükröt, és megigazítja a haját, a szőke közben töpreng, és a szívószálát rágcsálja.
- Te Irén, már régóta akartam mondani neked valamit. Biztos aggaszt téged, hogy azt hiszed, én haragszom rád az Imre miatt.
- Az Imre miatt?
- Miatta. Tudod, mire gondolok.
- Nem én!
- Elmondta. Rájöttem, aztán elmondta.
- De mit, életem?
- Hát azt. A nyaralót.
- Milyen nyaralót?
- A földvárit.
- Kinek van ott nyaralója?
- Nekünk volt. Az Imrével közösen. A szüleimtől kaptuk nászajándékba.
- Ja, tényleg, emlékszem. De mi közöm nekem a nyaralóhoz?
- Jaj, ne add az ártatlant, kérlek szépen. Már úgyis mindegy, Imre a föld alatt, a sírhoz meg Cilike jár.
- Cilike a mi sztorink, mondtam már, de mindegy, legyen a tiétek... Imréhez viszont nem volt semmi közöm, soha. Érted, so-ha!
- De bevallotta, hogy lefeküdtetek. Négyszer.
- Négyszer? Nem igaz! Egyszer, érted, egyetlen egyszer, de az se számít, mert nem állt föl neki rendesen a pia miatt. Sose lett volna semmi, ha nem iszunk, mert hát a barátnőm vagy, az isten verje meg…
- Az nem a pia miatt volt. Nem tudom, talán csak a Cilike, meg a szilikon tudott vele valamit kezdeni. Az idegei, azt mondta az orvos.
- Másodszorra már nekünk is összejött azért!
- Azt mondtad, egyszer feküdtél le vele!
- Persze, persze, úgy értem egy napon belül másodszorra.
- Gyönyörű! Én meg közben otthon mit sem sejtve sikáltam a szaros gatyáját.
- Évikém, nálatok már akkoriban is bejárónő sikált, pedig még nem volt szezonja.
- Az Imre nagyvonalú volt. Svihák, de úriember. Bizonyos szempontból. De holtakról jót vagy semmit, viszont te, te, Irén, te elárultad a barátnődet!
- Évikém, azt ajánlom, ne hánytorgassuk a múltat… A te érdekedben mondom…
- Mire célzol?
- Nem célzok semmire, hagyjuk!
- Ne hagyjuk!
- Hát jó. Te akartad, én sose hoztam volna föl. Tudom, hogy ráhajtottál az Andrisra.
- Éééén?
- Te bizony! Te. Az Éva. Az Andrisra. Aki az én pasim.
- Volt.
- Volt, de akkor még a volt volt.
- Ez hazugság! Ki mondta?
- Senki. Nem vagyok hülye, bár vannak, akik annak néznek, például te, kedvesem.
- Irén, én sose kezdtem ki Andrással! Ellentétben veled, nekem sose voltak ügyeim!
- Eh, a szent asszony. Lehet, hogy nem voltak ügyeid, de Andrással kikezdtél. Láttam.
- Mit láttál?
- Hogy dörgölődzöl.
- Dörgölődzök? Hogy mi?
- Tapizod. És meresztgeted a szemed rá. És kacarászol az idióta viccein.
- Irén, már ne is haragudj, de te ezt csak kitaláltad. Hogy tisztára mosd magad az Imre miatt.
- Andris is észrevette.
- Mit?
- A dörgölődzést. A meresztgetést. Meg a kacarászást. Csak túlságosan szeretett engem ahhoz, akkor még, úgy értem, hogy kihasználja az alkalmat, és egyébként se bírta soha az olcsó, nyomulós nőket.
- Aha, jobb, ha tőlem tudod drágám, hogy Andriskád nagyon is szerette, ha átvette tőle valaki az irányítást…
- Hm, te meg az irányítás. Azt mondta az Imre, hogy egy fapina vagy, már megbocsáss, drágám.
- Érdekes, az Andriskád egész mást mondott, mikor egy napig le se szálltam róla.
- Hazudsz itt össze-vissza. Azt mondtad, nem volt köztetek semmi!
- Nem volt, csak egyszer véletlenül.
- A Cili előtt még, úgy érted?
- Nem, a Cili után. Azt hiszem. De Cili az Imre nője volt… Mindegy.
- Valami eszelősen csipog, nem hallod?
- Ja, a telefonom az. Szól, hogy innom kell egy pohár vizet. Ez ma a hatodik, még hátra van kettő. Timikém mondta, hogy nyolc kell.
- Az a minimum, drágám!