aki s ami nem a vágyakról szól: az a vágyakról hallgat (Fodor Ákos: SMS Buddhának)

Madame Fregoli

Madame Fregoli

Saját halott

2018. október 25. - Madame Fregoli

Azt hiszem, igazából nem az a dráma, amikor elhagyják az embert. Vagy amikor más módon törik össze a szívét. Még csak nem is az, amikor mi csinálunk effélét, pedig fájni az is tud, ebben az aktusban csak kevesek lelnek örömet. Ami igazán mellbevágó az nem az akut szívfájdalom, hanem az a pillanat, amikor eszedbe jut, hogy már eszedbe se jut az valaki, akiért régen bármire képes lettél volna, akiről évezredekig álmodoztál, aki miatt az egész világ egy fura jelrendszerré transzformálódott, amelyben minden elem jelentéssel bírt, és amelyben minden elem őrá utalt valamiképp.

Mégis elmúlt. És ez iszonyú.

Nem az a tragédia, hogy elment. Hanem az, hogy kiveszett. Ő is. Meg mások is.

Hova tűntek a régi embereink? Vagy van egy rekeszük a pincében, csak nem nagyon járunk le hozzájuk, mert rossz a lámpa és pókhálós a lépcső?   

Hogy lett abból a valakiből, aki miatt a falat kapartuk, akinek verseket küldözgettünk, az a nő vagy az a férfi, aki szembe jön egy nap, és ismerős. Legfeljebb. És amitől mégis megtántorodunk ilyenkor, az nem a vágyakozás vagy a remény vagy az öröm, hanem az eszmélet, hogy ahol valaha ő, ez az ember lakott, az ma már puszta - esetleg lakópark épült rá.

És ami egykor magasztos volt, fennkölt és édes, az most visszagondolva legalábbis kényelmetlen, kicsit kínos és geil, mint a színházi büfében a minyon, amit gyerekkorunkban hogy, hogy nem, szerettünk.

Talán nem más a szerelem, mint egy szeszély? És, ha ez igaz, akkor komolyan vehetjük akárcsak egy pillanatra is önmagunkat?  

 (Kép: Fortepan)

 

Nagypéntek

Az asszony kapirgálja a spenótfoltokat a lábas aljáról. Odakapott kicsit a tej meg a liszt, de azért egész finom lett, a gyerekek is megették, ami azért nagy szó. A férje mondjuk nem volt túl lelkes, amikor hazaesett, felemelte a fedőt, és meglátta, hogy semmi hús, semmi tészta, csak ez a kis főzelék van vacsorára, meg kemény tojás. – Nagypéntek van – mentegetőzött a felesége, mire egy grimasszal jelezte, hogy mit gondol a böjtről meg a spenótról.

A konyhaajtóban kifelé menet mégis belecsókol a felesége nyakába. Szúrsz, ugrik arrébb a nő, de azért nevet, nyúl a férje keze után, de az már eltűnt a sötét előszobában.

A nő ácsorog még kicsit a pultnak támaszkodva, aztán nekiáll mosogatni. Az edényeket sokáig suvickolja, de a tányérokat csak bedobálja gyorsan a gépbe, leöblíteni már nincs türelme őket, reméli, nem dugul el megint a szűrő, mint a múltkor. Letörli a morzsákat az asztalról, keresi a seprűt, de aztán eszébe jut, hogy még mesét is ígért.

Kiszedi a kádból a gyerekeket. Amikor a kicsiért lehajol, egy pillanatra elsötétül előtte a világ. Leül a WC-deszkára, ölbe veszi a kisfiát, úgy törölgeti a haját. Lassan elmúlik a szédülés.

Számolgatja, ha lefekszik a gyerekekkel aludni, meglehet ma éjjel a nyolc órája. De várja valami fordítás, kedd reggelre ígérte a kiadónak. Ha nekiugrik, ma is hajnalban kerül ágyba. Ha viszont nem kezdi el, nem fog időre végezni vele, és múltkor is csúszott pár napot. Nem szidták meg érte, de azért éreztették, hogy nem szeretik az ilyesmit. Nem kockáztathatja meg, hogy lecseréljék, kell a pénz. De olyan jó volna egy kicsit többet pihenni ma éjjel! Csakhogy kizárt, hogy hétvégén hagyják dolgozni. Húsvét lesz, szombaton tojásfestés, vasárnap meg jönnek a sógorék meg a nagyszülők, ki is kell még délelőtt takarítani, nehogy az anyósa megszólja megint, hogy nem lehet kilátni lassan az ablakon, és bár süteményt biztos talicskával hoznak szokás szerint, a sonkát neki kell megfőzni.

Talán a férjét ki tudja küldeni a piacra újhagymáért, hónapos retekért, friss tojásért, de ha nem tudja felkelteni reggel, akkor kénytelen lesz autóba vágni a gyerekeket játszóterezés helyett.

Barkát se szerzett még.

Az jut eszébe, hogy lefekszik egy kicsit a fürdőszoba kövére. Homlokát a hideg csempéhez szorítja, összekucorodik, ahogy a kisfia az indiánsátorban a nappali közepén, egészen kicsi lesz, olyan kicsi, hogy talán észre se veszik a többiek, és békén hagyják.

A lánya a nappaliban ordítani kezd.

Valamin összekaptak az öccsével, kideríthetetlen, mint általában, ki ütött először.

Ágyba teszi őket, mondja, hogy büntetésből ma nincs mese, de persze lesz aztán, és össze is csókolja őket búcsúzóul.

Előbb alszik el, mint a két gyerek, de ebben nincs semmi meglepő vagy szokatlan.

Tizenegy körül ébred, nem érzi a karját, elzsibbadt a feje alatt.

A kislánya hangosan horkol, májusra vállalta a gégész, ki kell venni a manduláját. Ha erre gondol, görcsbe rándul a gyomra. A kisfiából csak némi izzadt, barna süni hajat lát meredni a paplan és a párna árkából.

Becsukja maga mögött a gyerekszoba ajtaját.

Valamelyik biztos fel fog ébredni hajnalban, és át fog hurcolkodni az ő ágyába, de nem bánja. Egyedül alszik egy ideje, a férjének van egy priccse a dolgozószobájában. Ha megébresztetik a gyerekek, nem tud visszaaludni, úgyhogy az éjszakai vándorlás miatt inkább külön fekszenek le mostanában.

A férjét a nappaliban találja, a késő esti híradóra bújt elő az odújából, odavet valamit talán az egyik politikusról, de a felesége nem hallja pontosan mit, vagy túl álmos, hogy értelmezni tudja az intonáció alapján erősen szarkasztikus megjegyzést.

Eszébe jut viszont, hogy be akart rakni még egy mosást.

Végigszalad gyorsan a lakáson, mert korábban látott itt-ott szennyest, szerteszét. A férje dolgozószobájában talál egy izzadt teniszpólót meg egy szék támlájára vetett pulóvert, amelynek fura, idegen szaga van, mintha nem is az övé lenne.

Már majdnem átmegy a nappaliba, amikor az asztalon pöffeszkedő számítógép pittyen egyet. Kezében a halom koszos ruhával a monitor elé lép, és látja, hogy felugrott egy chatablak.

A férje nyitva felejtette a Facebook-oldalát. Oda jött az üzenet. Egy nőtől, akit a felség nem ismer.

Olvasni kezdi a férje levelét. Még sosem tett ilyet. Ideje, kedve, és oka sem volt a kutakodásra.

De ez az üzenet igazából neki szól, ha nem is neki címezték, ebben valahogy biztos.

Nincsenek benne szerelmes szavak se malac célzások. Még romantika se igazán, leszámítva talán a megszólítást, abból tudható csak, hogy nem egy régi barátságról van szó.

Egy másik asszony beszámol az ő férjének, mit csinált aznap. Elvitte például a tisztítóba a huzatokat, legyen tisztaság az ünnepre. Meg valami volt a kocsijával is, de mert a feleség szeme előtt táncolni kezdenek a betűk, sosem derül ki számára, mi a probléma a blokkolásgátlóval.

A kisfia kipirult arca jelenik meg hirtelen az ajtóban. A szemét dörgöli, vizet akar. A nő lerakja a ruhákat az íróasztalra, és visszaviszi a gyereket az ágyba. Egy régi kis dalt dúdol neki, aminek már nem emlékezik a szövegére, pedig valaha nagyon szerette. Mikor végre visszaalszik a fia, kiszedi a mosógépből a vizes ruhát, hogy be tudja tenni az új szennyest. Kezében a behemót kosárral, fél lábbal ügyeskedi ki valahogy a fregolit, aztán a szétnyílt fémkeresztet lassan, sorról-sorra teleaggatja a gyerekek meg a férje tiszta cuccaival. Magasabb fokozatra kellett volna állítani a centrifugát, gondolja. Nagy, sötét cseppek gyűlnek a parkettán.

 (megjelent: wmn.hu, 2018.március 30-án)

Szabadstrand

 

A férfi idegesen nyomkodja a telefonját a vasúti átjáró előtt várakozva.

- Be kellett volna ütni a címet, fingom sincs, merre kell menni…

A lány mereszti a szemét, előredől, aztán oldalra tekereg, útban van a biztonsági öv, rángatja, de az egy kattanással befeszül, nem ereszti.

-                     Egy strandnak van egyáltalán címe? – kérdi, és próbál lazítani az övön, de mindig túl gyorsan húzza.

-                     Hát felírtad valahova, azt mondtad! – vág vissza a férfi, és csikorgó gumikkal indul el, amikor végre elmegy a vonat, és vált a lámpa.   

-                     Iiiigen, felírtam több szabadstrandot is a környéken, de pontos címet nem, csak faluneveket – mondja, és előkotor az ajtó oldalsó rekeszéből egy vonalas lapot. Délután tépte ki az egyik füzetéből, mikor az interneten nézegette, hova mehetnének fürdeni.      

-                     Ne bassz… - A férfi ekkor meglát az út szélén egy standpapucsos, fürdőgatyás alakot, vállán törölköző, a haja még vizes csutakban, beletapos a fékbe, lehúzza az ablakot, és kikiabál, hogy a szabadstrandot keresik. A srác bólogat, meg mutogat, hogy jó az irány. Aztán integet, hogy álljanak meg, akar még mondani valamit: ne felejtsenek el jobbra kanyarodni a nádas meg a parti út előtt!

Csak odaérnek végül.

A férfi előveszi az új fürdőnadrágját a csomagtartóból. Pár órája vásárolta az egyik plázában, dühöngött magában, hogy milyen kurva drága, de egész jól nézett ki, meg már nem volt ideje tovább járkálni az üzletek közt, este nyolcra ígérte magát, és késésben volt, mint mindig: innen is, onnan is.

Sok idő elment otthon a gatyakeresgéléssel, és nem találta meg persze azt, amit tavaly vettek a Tescoban, a feleségét meg nem hívhatta fel, hogy hova tette, mit mondott volna, minek kell, sose jár uszodába.

Nem úszik valami jól, a vizet se szereti túlságosan. De megígérte a lánynak, hogy elviszi fürdeni, ha már nyaralás nincs. Régóta könyörgött, hogy menjenek el együtt strandra, de nappal egy fővárosi fürdő szóba se jöhetett, még ezt a nagy tavat se kockáztatná meg főszezonban, a fél ország itt nyaral. Úgyhogy jönnek éjjel, ennek is megvan a romantikája, a lány legalábbis látni akarja benne.

A férfinak a tóról régóta a lilaszájú pancsoló gyerekek, a zsíros lángospapír meg a felfújandó karúszók, gumicsónakok halma jut eszébe.

Hezitált otthon, hogy bedobja-e a csomagtartóba az asszony matracát. Nem hozta végül. Van egy pléd úgyis a kocsiban.

A lány villámgyorsan leveti a ruháit, mondjuk nem volt túl sok minden rajta, egy kis sort, trikó, bikinifelső – persze azt is ledobja. Aztán húzza be a férfit maga után a tóba, viháncol, fröcsköl, didereg, tiszta libabőr a még száraz karja, meg a melle, de ezt a férfi nem látja a sötétben, csak az ujjbegyei alatt érzi meg, amikor a nyakába csimpaszkodik. Miközben a lányt simogatja, azon tűnődik, vajon itt, a parti úton béreltek-e házat egyszer a barátaik, vagy az a szomszéd faluban volt?

                                                        ***

A férfi idegesen nyomkodja a telefonját a vasúti átjáró előtt várakozva.  

    - Be kellett volna ütni a címet, fingom sincs, merre kell menni…

    A nő az anyósülésen kinyitja a szemét. Az ablakkeretnek támasztja a könyökét, hosszú ujjaival a homlokát masszírozza. – Menj tovább egyenesen, aztán majd mondom, hol kell jobbra fordulni.

-                     Már voltál itt? – kérdezi a férfi.

-                     Te is voltál itt, Ernő.

-                     Én? Hogy… Mikor?

A nő nem válaszol. Csak úgy egy perc múltán. - Nem emlékszel? Az Andorék vettek itt ki egy házat egyszer egy hónapra. És lejöttünk hozzájuk bográcsozni…

-                     Jaaa, tényleg – koppint a férfi mutatóujjával a homlokára, majd nagyot sóhajt.

-                     Itt a strand, nézd csak! - mutat előre a sötétbe a nő.

-                     Ne menjünk át inkább mégis egy másikra? Ez olyan kihalt, fura, biztos tele van csikkekkel a fű meg üvegcseréppel. Nehogy megint megvágd magad, mint tavaly a Duna parton!

-                     Jó lesz itt.

A férfi leállítja a motort, aztán kiszáll, megkerüli a kocsit, és kiveszi a csomagtartóból a sporttáskát, amibe a nő pakolta a cuccaikat délután.

- Hoztál nekem fürdőnadrágot? – kérdezi a feleségét.

A nő átnyújtja a gatyát, meg a gumipapucsot. Aztán felhúzza a nyakáig a gumis derekú szoknyát, és átveszi a fürdőruháját.

-                     Nincs itt senki – vigyorog a férfi, és ledobja az alsónadrágját. Aztán felrántja a fürdőnadrágot, és peckesen, hasát behúzva besétál a vízbe. Amikor hátranéz, mert nem hallja jönni a feleségét, látja, hogy az asszony a parton ácsorog.

-                     Gyere már, nem olyan vészes – szól oda neki, aztán a vízbe veti magát, hogy mutassa, nem is hideg, vagy, ha hideg is, ő bírja.

Elakad a lélegzete, amikor a víz alá kerül a feje.

A nő térdig megy csak be, összefonja a karját a melle előtt, nézi a férjét, aki jön kifelé már, neki is elég volt ennyi fürdés.

-                     Mi van, kicsim, nem mész be? Te akartál strandra jönni! – veti oda a feleségének, aztán kimegy a partra törölközni. Az asszony követi, és csak annyit mond csendesen, hogy meggondolta magát.

Leülnek egymás mellé a plédre, nézik a vizet, és hallgatnak. Összeér a válluk egy darabig, aztán a férfi hanyatt fekszik, mutatja a Göncölt. A nő melléfekszik, és megkérdezi, nincs-e kedve szeretkezni.

A férfi ránéz. – Itt? Ne már! Idelátnak az útról! – mondja, és zavartan felnevet. Kisimít egy hajtincset a nő homlokából.

-                     Te mondtad, hogy nincs itt senki…

-                     Inkább menjünk haza, mit szólsz? Tudok hazafelé egy helyet, ahol tíz után is nyitva van a konyha, eszünk valamit, jó?!

                    A nő bólint, és elkezdi összeszedni a cuccokat. A vizes fürdőruhákat egy nejlonzacskóba gyömöszöli. Összehajtja a törülközőket. A férfi kirázza a plédet, aztán bedobja hátra a csomagtartóba.

-                     Fűtsek kicsit? – kérdezi, mikor elindulnak. Fázik, még mindig vizes a haja.

A nő nem válaszol, a táskájában turkál. Előszed egy noteszt, abból egy viharvert, vonalas spirálfüzetből kitépett lapot. Széthajtogatja a térdén, és megkeresi a listán annak a falunak a nevét, ahonnan éppen kihajtottak. Fog egy tollat, és átfirkálja. Meg azt a szót is mellette, hogy szabadstrand.       

 

        

  

  

A karácsony

25994532_1819210388113753_4288909152398628049_n.jpg

A karácsony ölben horkol - akinek kutyája van, nincs elektromos takarója. A karácsony elalszik a tévé előtt. Benyávogja magát a meleg szobába. Huszonötször egy délután. Leeszi a fáról a kókuszos szaloncukrot, de az űrt visszacsomagolja. Elmaszatolja a szemfestéket. Néha a rúzst is. Összerakja a legót, és nincs szíve szétkapni vízkeresztig. Beleolvas öt-hat könyvbe. Kiszedegeti a zokni talpából a tűleveleket. Stikában kigombolja a nadrágját. Eszik még egy zserbót. Röhög. Kicsit sírdogál. Keresi a kocsonyát a teraszon.

Ennyi?!

Mosogatom a sok zsíros lábast így vasárnap reggel, a tegnapi főzés fosszíliáit kaparom le a fakanállal, utálom, nyűgös is vagyok, legszívesebben kidobnám az összes retkes fazekat a picsába.
Tegnap délután hosszan telefonoztam egy mellrákos asszonnyal, egy riport kapcsán talált rám, én írtam, ő éli, évek óta.
Nem jut hozzá egy gyógyszerhez, ami reményt adhatna és talán gyógyulást. Nem finanszírozza az egészségpénztár. Latolgatunk, hümmögünk, törjük a fejünket, semmi dramatizálás, semmi érzelgősség, csak valami szavakon túli összekapaszkodás.
Ahogy letesszük, megtalál a hír, hogy meghalt a Fábián Juli.
Kurvára nem merem összeszámolni, hányan mentek el az utóbbi időben ebből a korosztályból, az enyémből.
Abból a generációból, amelyik még kikéri magának, hogy középkorúnak titulálják.
A halált meg pláne kikéri magának, de ezzel csak azt bizonyítja, hogy még valóban nem középkorú, inkább gyerek, és valamiféle igazságosságot feltételez a rendszerben, sőt talán el is várja.
Igen, tudom, halnak meg öregebbek és fiatalabbak is, sőt, még rosszabbak a mutatóik a miénknél, mert még kicsik, mert már gyengék, nem tudom, nem vagyok orvos, ami fix, amire emlékszem a saját dolgozatomból: évente 30 ezer, csak nálunk, már nem a beteg, hanem, aki belepusztul.
Nem kéne így utálni a mosogatást, a port, a retket, a mocskot, a házi munkát, a dolgok szüntelen feladattá válását, úgyse nyerhetek csatát, minek idegeskedni akkor meg?!
Mantrázom a konyhában, hogy nyugalom, nyugalom, nyugalom.
És hála, hála, hála.
Illetve ezt kéne mantráznom, de közben jön egy mondat, egy másik, illetve nem is mondat, egy kérdés, hogy akkor ennyi?
Hogy neki annyi, nekem meg ennyi?
Az ő annyija, az én ennyim hasonlítható?
És ami nekem ennyi, az másnak mennyi, illetve mennyi lenne, ha nem lenne annyi… de igazából tökmindegy, ez csak játék a szavakkal, mert nem lesz ezentúl más semmi se, miért is lenne, a világból mégse szalad ki az ember, mert be van szarva, illetve néha mégis, próbálkozik ezzel-azzal, és ejtőernyővel se ugrottam még, mondjuk, nem is akarok.

Krémes

csonak.jpg

Az öreg a kórház kertre néző teraszán ült minden délután. Mindig ugyanoda tolták ki az ápolónők, az árnyékos szeglet morzsalékos cementkockáira, ne süsse meg a nap, de érje egy kis a levegő, a kórteremben fullasztó volt a július. A ventilátort nem merték bekapcsolni, pedig a lánya hozta, meg ne hűljön ő vagy a szobatárs, az ablak is zárva maradt a huzat miatt – bár mitől lett volna huzat: az ajtót nem sűrűn nyitogatták.

Nemigen volt már mit tenni értük, amit meg mégis lehetett volna, arra nem volt idő, alig maradt nővér a Krónikus Belosztály II. –n, pedig még Salgótarjánból is szerződtettek egyet tavasszal.      

Az öreg ágya fölé odacelluxoztak egy A4-es papírlapot, hogy ő István bácsi, de valójában senki sem tudta, ez a keresztneve vagy a vezetékneve. Megkérdezni meg nem lehetett - évek óta nem beszél, azt mondta a lánya, amikor befektette az ismerős professzor osztályára.

Nem merték magukhoz venni, féltek, hogy felgyújtja a házat, vagy elkóborol, na, nem mintha lett volna ereje akárcsak felállni, de néha csoda dolgokra képesek az öregek, ha rájuk jön az ötperc, és megindulnak. Az erdélyi asszony meg túl sokat kért, pedig nagyon ajánlgatta valamelyik ismerős, az ő anyját is kiápolta.

Úgyhogy István bácsit befizették a közkórházba, ahol csengetni kell a folyosó végén, nem lehet csak úgy ki-besétálni, ahol etetik, pelenkázzák, hintőporozzák, borotválják, még meg is fésülik időnként azt a nagy haját, ami a szerencsés genetika folytán majdnem ugyanolyan sűrű maradt, mint volt, épp csak megőszült.

Ha romlik a labor, kap egy infúziót kiszáradás ellen, amúgy kutya baja. Leszámítva azt, hogy nem beszél, és nem is nagyon mozog.

Azt nem tudni, mennyit ért a világból. Időnként bólogat, de sosem akkor, ha kérdezik. Ennek ellenére Margó nővérnek meggyőződése, hogy a kisöreg figyel, és időnként eszénél van. Többször látni vélt némi fényt az opálos szemekben, sőt volt, hogy esküdözött, a bácsi rákacsintott – persze senki se hitt neki, hisz beszél amúgy is össze-vissza mindenfélét, jósoltat magának a szomszéd cigányasszonnyal, ott laknak a kínai piac környékén, Kőbányán, meg asztaltáncoltatásra is jár, mintha nem lenne elég neki ez a pár tucat kísértet maga körül az osztályon.   

István bácsi lánya ritkán jön, orvosokat látogat a férje szerint fura és nehezen követhető időbeosztásban, viszont ha beszalad mégis, hoz krémest. Úgy emlékszik, azt szereti az apja, meg az öregek ki tudja, miért, mindig krémest szoktak enni. Talán mert nem kell rágni, gondolta. És a vanília, azt is imádják valamiért, lehet, már csak az erős illatokat érzik ebben a korban.

Azt is ő találta ki, hogy minden délután ültessék ki az öreget a teraszra. Addig is ücsörgött időnként – reggeli után és vacsora előtt - a folyosón a könnyező pálma alatt, de aztán a lánya nagy cirkuszt csinált, hogy ugyan vigyék már ki az apját időnként a levegőre, meg lehet itt veszni a húgyszagtól, van pofájuk hatvanezret kérni az ápolásért!

Attól fogva az öreg, ha nem esett persze, délutánonként a prof szobájának ajtaja helyett fákat nézegetett, vagy morzsalékos betonkockákat a gumikerekek alatt, és persze papucsot, amely kilógott a kockás takaró alól.

Kicsit mindig remegett a feje.

Egy másik, Béla nevű betegnek meg a keze. Ő tudott járni, és időnként kijött „meglátogatni” a délutáni levegőztetésen lévő István bácsit. Nem zavarta, hogy nem kap választ, sőt, úgy tűnt, élvezi, hogy annyit beszél, amennyit akar, az öreg tata legalább nem szól közbe folyton, és nem dúlja fel magát minden hülyeségen, mint a neje. A kezéből, annyira remegett, többször kiesett a cigaretta, a hamu meg lepotyogott magától, görgette a szellő a betonon.

Béla igazából inni szeretett volna, de azt nem hoztak neki az ő állapotában. Nem mintha nem lett volna mindegy. Ami ártott, azt már rég leküldte a fél gyomrába. Maradt a nikotin meg a remegés.

Jól vannak, fiúk? – dugta ki időnként Ancsi, a takarítónő a fejét, gödröcskés arcából három fog vigyorgott rájuk, de választ sosem kapott.

Más nem történt.

Egészen addig a napig, amíg meg nem érkezett Irén.

Még sose látta senki a Krónikus Belosztály II-n. Napszemüveget, vékony pántos, lapos sarkú kislányszandált, széles karimájú nyári kalapot és hosszú kesztyűt viselt. (Biztos ekcémás, mint az unokahúgom, mondta róla egyszer Ancsika, de Gabi, a segédápoló lehurrogta, hogy fenét, ez egy olyan nagyságosasszony-féle, tiszta sor, itt maradt a múlt századból, mert a halálnak se kell már, olyan randa, hiába pedikűröztet a nyomorult, venne inkább koporsót.)

- Kihez jött? – kiáltott rá az orvosi szobában nyitott ajtónál paprikás csirkét eszegető főnővér Irénre, de még nem tette hozzá, hogy nincs látogatás, kinézte belőle a kétezret keménykedés nélkül is.

Irén nem válaszolt, már megtalálta, akit keresett. Istvánt.

Nézte picit a teraszajtóból, meg is torpant a küszöbön pár másodpercre, aztán köhintett, meglódult, majd az öreg mögött lehorgonyzott. Lehajolt és a fülébe súgta, hogy: mindjárt megismertelek ám.

Talán még azt is hozzátette: drágám, de ez nem biztos.

Aztán megsimogatta a férfi tarkóján a rosszul lenyírt, felül bozontos, alul tüskés, csatakosra aludt hajat.

- Asszonyom, elnézést, ön hozzátartozó? – lépett oda hozzájuk Margó nővér fontoskodva.

- Losonczy Irén vagyok. A felesége – felelte az asszony, és farkasszemet nézett az ápolónővel.

- Úgy! Azt hittem, a bácsi özvegy. Mintha azt mondta volna a Pannika, a lánya…

- Rosszul tudja, angyalom. Én vagyok a felesége, de csak most tudtam jönni – válaszolta Irén, és lezártnak tekintette a vitát. Odahúzott egy széket István bácsi mellé, háttal a kórtermeknek, a csirkepaprikásozó főnővérnek és Margónak.

A nővér megvonta a vállát, és sértetten távozott. Gondolkodott, hogyan vághatna vissza, de a vizit még messze volt, ki nem tessékelhette ezen az alapon az öregasszonyt.

Béla is bement közben tévézni, kezdődött a délutáni híradó, visszhangozták a műanyag festékkel mázolt falak a műsorvezető baritonját, úgyhogy az öregek maguk maradtak a teraszon.

Nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett. Nézték a fákat, nem is értek egymáshoz. Egy óra múlva jöttek István bácsiért, tüdőröntgenre írta ki tegnap a professzor, valamit hallott odabent zörögni a viziten.

A bácsit eltolták, Irén kivett egy kis tükröt a retiküljéből, megigazította a kalapját, kisimított valamit az arcából, aztán távozott.

De attól a naptól kezdve minden délután jött.

- Te érted ezt? - kérdezgették egymást az ápolónők. - Nem úgy néz ki ez az Irén, mint, aki beteg volt... De akkor miért nem jött eddig? Különös egy história - jegyezte meg a főnővér, de hát látott az osztály nem egy furcsa történetet az évek során, a születés meg a halál gyorsan átrendezi a viszonyokat mindenhol.

Azért figyelgették őket, már csak kíváncsiságból is. Okosabbak viszont nem lettek a kémkedés ellenére. Mert az öregek jobbára csak ültek, és bámulták a fákat. Az asszony néha elővett egy könyvet, és halkan felolvasott belőle. Közben egészen közel hajolt a férfihoz, de nem ért hozzá, talán csak a lehelete.

Ancsi egyszer nem bírt magával, és valami ürüggyel megszakította a felolvasást. Miközben a takarót igazgatta, látta, hogy nem is könyvből olvas a nő, hanem egy kopott, műbőr kötéses naplóféléből, amelybe a gyerekek régen rajzoltattak maguknak, de ez telis-tele volt apró betűs sorokkal, még a margót is körbeírták.

- Biztos a végrendelettel van valami - tűnődött a főnővér. - Talán azt akarja megváltoztatni valamiképp. Fel is hívom a lányát, borzasztó a stílusa, de nehogy már ránk fogja, hogy miattunk bukta az étkészletet!

Úgyhogy a főnővér telefonált, a bácsi lánya meg üvöltött, hogy megmondta világosan, az anyja fél éve halott, mit képzelnek, hogy egy vadidegen őrültnek odavetik prédául a papát!

Miután kissé lehiggadt, közölte, hogy ne zavarják el azt az Irént, majd ő lerendezi.

Már másnap be is viharzott délután, és bizony ott találta az apját a teraszon, jobbján egy kalapos asszonnyal.

- Ki a fene maga… - vetődött a pár mellé, de aztán elhallgatott, mert rájött, ezt az arcot látta már, nagyon régen, fogalma sincs hol...

- Szia, Pannika – mosolygott rá az öregasszony. – Biztosan nem ismersz meg. Egy időben anyukáddal barátnők voltunk. De te akkor még kicsi voltál, nem emlékezhetsz, pedig sokat voltunk együtt, a lányommal majdnem egykorúak vagytok. Csak aztán... elköltöztünk. 

- Valami rémlik… A Timi? Nem, a Kata... Csókolom, izé, szervusz, Irénke.…De hát, hogy…? Mondták a faluban, hogy itt van az apu?

- Megírta a húgom, hogy meghalt az anyád. Úgyhogy elmentem apádért. De már mások laktak a házban.

- Igen, kiadtam…tuk…, de már ne is haragudj, hogy-hogy elmentél apámért?

- Haza akarom vinni.

- Miiii?

- Ne félj, gondját viselem, sokkal jobban, mint itt az idegenek. Szép házban lakom. Kicsi, de csendes helyen van. A fiam kiszedi a küszöböket, hogy tudjam tologatni. A szomszédban meg van egy nagyon kedves fiatalember, segít majd emelgetni, megígérte, pikk-pakk megfürdetjük.

Panni a döbbenettől és felháborodástól megkukult, mint az apja.

Vörös arccal bámulta az idős asszonyt, aki meg akarja szöktetni az ő magatehetetlen apját.

De hiába várt további magyarázatra. Irén, hóna alá szorított retiküljével, kedvesen mosolygott a kalap alól, de szólni nem szólt többet.

- Maga nem normális, be kéne zárni valami kibaszott elmegyógyintézetbe! – tört fel végül Panniból az indulat. – Elrabolni egy alzheimerest? Babázzon mással, ne az én apámmal, jó!? Menjen a fenébe, gyorsan, kifelé, hallja, kifelé! Szemét, hazug! Mit képzel, ki maga?!

- Ő a feleségem, Pannika – szólalt meg ekkor kissé kásásan, de azért érthetően az öreg.

- Jézusom, meghalt a szegény tata? – kiáltott fel rémülten a füle mögé gyűrt, kunyerált cigarettával kilépő Béla, mikor meglátta Irént, a patak könnyet, a sóbálvánnyá vált Pannikát meg a széttoccsant krémest a betonon.

Még a nővérszobában is érződött a vanília.   

      

 

 

 

       

       

Koccanás

A róka meg egyszer csak ott volt, a pléd sarkára ült a csupasz lábamhoz, fejét kissé oldalra biccentve vigyorogott, esküszöm, észre se vesszük, ha nem harapdálja meg a nagylábujjamat, fiatal róka volt, talán nem látott még embert se, nemhogy lábujjakat.

Na, ilyen csak a rossz filmekben van, gondoltam, mármint nem róka, bár azt se sűrűn látok, hanem efféle bonyodalom, lábujjharapdálás, sose jutok le odáig, kit érdekel, őt se, ezen nincs vita köztünk, de a rókán se, bár én először macskának nézem, ő mondja ki röhögve, hogy bazdmeg, ez nem macska, hanem róka, és tényleg, és a nyakának van közben a legeslegjobb szaga, de odáig nem merészkedik a róka, elszalad, és kuncog szerintem, de ez már fikció, a nyaka szaga meg nem.

Szóval ott ült, és bámult minket, ahogy én is magunkat hetek óta már, jé, ember, jé lábujj, pedig tudtam, a pléd nemsokára a kölykeié lesz, nekik adja, mennek vele a patakpartra, nem sejtik, hogy egy róka ült azon a sarkán, ahol eszik a ropit, például, és oltás se kellett, megkaptuk már a fertőzést addigra egymástól, folyt a nyálunk egész nyáron, városba merészkedő veszett rókák, és nem kellett a víz, csak a vodka, hogy átüsse a falat az ég egy darabja körül, persze hiába, rá van festve egy hamsza, a tenyerében meg az arcom, amikor alszik. Mazel Tov.

Aztán azt mondta, emlékszem, rendelj nekem valamit enni, jaj, baszki ez olyan olcsó, de én is ezt akartam mondani, én is olcsó vagyok, csak beelőztél, legyen meglepetés, mit kapunk, de nem volt az, tudtam milyen lesz, ő is tudta, tudtuk előre.

Még az is tiszta volt, miért ül háttal a bejáratnak, öreg róka, inkább görény, hányszor bukott le vajon, kimegyek a mosdóba, spicc, sőtmitöbb, szédülök, ha felnézek, valami hullik az égből, belement a szemembe, ne nézz fel, figyelj, ha nem jövök vissza öt percen belül, gyere utánam, nem bírok ki több időt nélküled, szerelmem, dehogynem, bármennyit, úgy tűnik, de visszajövök, vissza hozzád úgyis.

Nézd azt a párt jobbra, a lány hogy unja, nyomkodja a telefonját, a srác meg szomorú, pedig vörös a szája, minek festette ki, ha tényleg enni jött meg nyomkodni, és akkor elmondom neki, hogy egyszer csókolóztam sziámi ikerpárral. Nem voltak testvérek, csak összenőttek valamikor, és mert hosszú nagy hajuk volt, aki arra járt az éjszaka közepén, nem tudta, hány fiú és hány lány ez a nagy gubanc az út közepén, ez a fészek, és bár nem szerettem őket, az ikreket, mert, ha kettőt szeretsz, egyet se, ami persze nem igaz, magamat velük akkor mégis megöleltem.

Na, erre összeugrik a pupillája, dühös, pedig nem akar semmit, csak a mindent pont ezért, és azt mondja (berekedt) adjál jeget, nincs is meleg, kombiné van rajtam júliusban, nem emlékszem, mióta nem meztelen már a testem a ruhák alatt, ahogy alatta sem, mert szégyellősek lettünk valamikor, és különben sem jutunk el a vetkőzésig a szobában sem, még a cigiket is gyorsan szívjuk, pedig egyszer a Hősök terén a kocsiban kanyarodás közben lett mégis időnk, görbült a tér, úgyse értem, ne magyarázd el, mert aznap, bár odalöktem elé a poharat, nesze, a vodkához adták benne a jeget kiskanállal, saját izzadtságukban egymáshoz fagytak a gömbök, de aztán törtem neki egy darabot, elsápadt, amikor összekoccant a fogunk, a pincérnő meg leejtette a poharat.

 

Helyi érdekű vasárnapi apukák

A családfők ma mifelénk kocsit tolnak. Lehet, hogy ez országos jelenség, de hétvégente én csak a Sashalom-Mátyásföld-Szentmihály háromszögben tanulmányozom szegény embertársaimat.
Szóval minálunk a férfiak megnyerik a kölyköket valamikor késő délelőtt. ("Kelj már föl bazdmeg, vidd ki/le ma te őket. Egész héten én vagyok velük, ráadásul anyádék is jönnek délután!".)

Tovább

Okos asszony!

dedik.jpgCsendben voltak majdnem hazáig. A férfi csak nézte merőn maguk előtt az utat, és még akkor se szólt, ha valaki bénázott előttük a pályán vagy túl agresszíven nyomult, akkor is csak ciccegett. Lola viszont folyton mocorgott, igyekezett felhívni magára a figyelmet, de nem tudta, mi a fenét mondhatna.

Amikor a benzinkútra beugró férfi megkérdezte, hozzon-e neki is egy kávét, nem jött ki hang a torkán, csak rázta a fejét, hogy nem, kösz. Pedig szeretett volna inni valamit, egy kólát például, de inkább nem mondta.

Kicsit meg volt sértődve azért.

Amíg Károly távol volt, azon merengett, hogy ő ebből már jól nem jön ki semmiképp. Ha a pasi kirúgja, akkor szenvedni fog. Ha viszont a pasit rúgják ki, akkor a nyakába szakad a tanár úr, aki jó fazon, meg minden, buknak rá a lányok a suliban, de vannak napok, mint ez a mai például, amikor elég gáz, ahogy kinéz. Vajon mit szólna hozzá a rokonság, ha hazaállítana vele? Mert addig oké, hogy egzisztencia, meg sárm, meg egyetemi státusz, de mégiscsak öreg hozzá.

Lola egy gyors fejszámolás után rájött, az apja, aki most ki tudja merre jár, még fiatalabb is pár évvel, mint a Károly.

Apuci zenész volt, nyugatra ment vendéglátózni sok-sok évvel ezelőtt, és kint ragadt persze. Eleinte küldte a pénzt, sőt írogatott is, aztán egyre ritkultak a levelek, elmaradt az apanázs is.

Baszik ránk, konstatálta Lola anyja nem egyszer a helyzetet.

De ennek ellenére ment volna utána boldogan a gyerekkel együtt, ha időközben a pozícióját be nem töltötte volna férje oldalán egy kerek képű német asszony, akinek volt egy Antje nevű albínókülsejű kislánya. Úgyhogy Loláék maradtak Kazincbarcikán, és várták hónapról hónapra a gyerektartást. Ami hol jött, hol nem jött.

Az anyja végül feladta: hozzáment egy népművelőhöz, és a két kis panellakásból lett egy harmadik, egy nagyobb, egy zöldövezeti, ahogy az anyja fogalmazott.

Lola alig várta, hogy elköltözhessen onnét.

Pontveszteség nélkül vették fel. Tanult, mint a gép.

Ügyes légy, kislányom, mondta neki az anyja búcsúzóul, és hosszú idő óta először a szemébe nézett. Igaz, valószínűleg véletlenül.

A férfi közben a kasszánál áll sorba. Vesz egy vizet, meg egy flakon ablakmosó folyadékot. A pénztár előtti kis polcon marcipán rózsák hevernek a rágók között, átlátszó, műanyag dobozban. Arra gondol, vihetne egy ilyet a lánynak. Ma már többször is eszébe villant, hogy voltaképp kihasználta. Akkor is, ha igazából ő akarta a tegnap éjszakát, nagyon be volt sózva hónapok óta, még a szállást is ő foglalta - azt hazudta, titkárnő az egyetemen -  a férfit meg vitte a rutin.

Ennek a műfajnak is forgatókönyve van. Ha eltért volna tőle, valószínűleg hülyét csinál magából vagy megsérti a lányt. Ha például megkéri, hogy inkább ússzanak egyet a Balatonban vagy igyanak még két-három kört, de hagyják a szexet, mert a harmadik éjjel nem alszik, csak egy-két órát, és, ha választhatna egy masszázs vagy egy dugás közt, gondolkodás nélkül az előbbire voksolna, bárki legyen mellette épp. Na de ezt egy nőnek sem lehet megmondani, ennek se. Magára veszi. Vagy elkönyveli impotensnek, aztán ki tudja, nem kürtöli-e szét a hírt a campuson. 

Persze, hogy szétkürtöli.

Ezen a ponton megint eszébe jut a felesége. Nem telefonált. Illetve este beszéltek - a lánynak azt mondta, fontos külföldi hívása van, fel kell vennie, de a grimaszból látszott, nem lehet átverni, bár még húsz sincs talán. Nincs félelmetesebb dolog az életben a nők megérzéseinél. A felesége is sejtette valószínűleg, hogy nincs egyedül azon a konferencián. Lebukott már így egyszer, vagy majdnem. De már jó ideje nem tett fel keresztkérdéseket.

Okos asszony. Vagy rafinált?

Mint egy hascsikarás, úgy tör rá időnként a gondolat: talán már mindegy neki, hogy mit csinál. Csak van pár praktikus indoka a maradásra. 

Nem jó arra gondolni, hogy talán szenved otthon, de tűr, mert szereti. Fáj, de meg is nyugszik tőle valamiképp. Haza nem megy miatta, de legalább igyekszik.

Viszont ha beugrik, hogy talán nem szenved, és nem tűr, mert már nem szereti, akkor hirtelen elfogy a levegő, és hiába lazítja meg a nyakkendőjét. 

Amikor visszamegy az autóhoz, Lola látja, hogy egészen zöld a feje, meg izzad is a homloka. Nehogy nekem infarktust kapjon ez itt, rémül meg, és próbálja felidézni, hogyan csinálják a szívmasszázst a filmekben. Nem nagyon emlékszik rá, pedig egy időben nagyon csípte az egyik kórházas sorozatot.

Aztán csak elvergődnek valahogy a koleszig. Lola azon tűnődik, hogyan hagyhatna észrevétlenül valami nyomot a kocsiban, amit egy pasi nem szúr ki, amúgy is szemüveges a szerencsétlen, de egy másik nő számára egyértelművé válik az ő léte. Nehogy már ilyen könnyen megússza.

Pár napja még azon morfondírozott, mennyi idő alatt mondanak ki vajon egy válást, és hogyan rendezi majd be a Károllyal közös otthonát. (El is mentett egy csomó képet a Pinterestről.) Most viszont kirázza a hideg a gondolattól, hogy nyakába szakad egy pali, aki nemsokára öreg lesz. Vagy már az is.

De az a verzió se tetszik, hogy ennek most itt vége van.

Mi lesz, ha nem tálal ki otthon, ahogy ígérte? És mi van, ha mégis? Beállít a koleszba az éjszaka közepén egy sporttáskával? Leesne a csajok álla tutira. De kínos is lenne nagyon. Hova tenné?

A férfin látszott, hogy menne már. A lány viszont maradna a kocsiban, úgy érzi, neki most járna némi kedvesség, hisz mégiscsak lefeküdt a tanár úrral. Oké, nem volt egy nagy durranás az éjszaka, de akkor is, értékelhetné, hogy vele ment el, nem pedig azzal a helyes tanársegéddel, pedig annak még nagy fekete haja van. 

A férfi a kormányt markolja, a gyújtást se vette le. Nem néz a lányra, kifelé bámul a szélvédőn át a sötétségbe. Aztán krákog kicsit, mosolyogni próbál, majd jobb ötlet híján beletúr a lány hosszú hajába. Kiesik a száján egy bók is: nagyon szép vagy ám! Aztán odahajol hozzá, és megcsókolja. Inkább az állán, mint az ajkán.

Lola kikecmereg az autóból. Elmacskásodott a tegnap este oly gondosan rendezgetett lába a sok üléstől. Nem tudja, integessen-e az autó után, vagy ezek után meg kéne sértődnie. A férfi azt se mondta, hogy hívja még.
Bátortalanul integet, de Károly nem néz vissza, hacsak a visszapillantó-tükörből nem. Úgyhogy elszív egy cigit – amúgy nem dohányzik, csak akkor gyújt rá, ha úgy ítéli meg, ideges vagy annak kéne lennie, mint most – aztán vállára veszi a hátizsákját, becaplat a hórihorgas, szürke épületbe, és eltűnik a millió ablak egyike mögött.

A férfi hazaér, és toporog egy kicsit a hűtő előtt. Aztán mikor feljön a felesége az alagsorból, ahol az irodája van, gyorsan bekapcsolja a tévét. 

Póth Irén legendája

Március 21-én történt, a háború utolsó, csonka évében. Pestimrén - amelynek létéről, bár a főváros része, még a pestiek se igen tudnak, a budaiak meg pláne nem - a Kőbányáról, innen-onnan, ilyen-olyan ideiglenes szállásokról, óvóhelyekről hazaszédelgő, éhes, kifosztott emberek próbáltak valamit kezdeni a romokkal.
A Táncsics utcai iskola épülete úgy-ahogy átvészelte a bombázásokat, de a frontról hazatérő igazgató, Csom Lajos beszámolójából tudható, hogy „az osztályok kifosztva, az épületben háborús sérülések, ablaküveg sehol, felszerelés semmi, padok nincsenek, fűtési lehetőség nincs”.
De az iskolának újra kell indulnia!
A tanítók nekiláttak a takarításnak.
Az egyik teremben a katedra alatt egy akna lapult, a németek búcsúajándéka. Egy Póth Irén nevű tanítónő találta meg. Húszéves volt, szép barna lány.
Hogy mi maradt az iskolából? A képen látható.
Hogy mi maradt Póth Irénből?
Egy utcanév.
Ott Pestimrén, ezen a különös helyen, amelyet csak azok ismernek, akik odaszülettek vagy véletlenül odaverődnek házkeresés közben, és aztán ott ragadnak - mégsem agglomeráció azért...
A nagyanyám ott (nem a Póth Irén utcában, hanem kettővel arrébb) élte le az élete felét. Az apám ott nőtt fel, a dédszüleim onnan költöztek át a temetőbe.
Én meg még mindig ott lakom.
Persze a ház rég másoké.
Póth Irénről meg már nemigen tudja senki, a környékbeliek se, ki volt. A tanítás a halála után két héttel újraindult. Irént elfelejtették. A szerelme, a Feri egy évvel később megházasodott. Egy Edith nevű húszéves lányt vett el, aki meg a vőlegényét siratta - többek közt.
Irén halálának második évfordulóján, 1947. március 21-én a Feri biztos nem a temetőbe ment, hogy virágot vigyen a sírra. Rettenetesen részeg volt ugyanis.
Megszületett a fia.
Kérdezték a hivatalban, mi a neve?
Ferenc, mondta.
Igaz, a felesége azt kérte, Laci legyen, a halott vőlegénye után. De a nagyapám úgy értette, az ő nevét kérdezik, nem a gyerekét. Legalábbis így magyarázta utóbb.
De ez már egy másik történet talán.

süti beállítások módosítása