Azt hiszem, igazából nem az a dráma, amikor elhagyják az embert. Vagy amikor más módon törik össze a szívét. Még csak nem is az, amikor mi csinálunk effélét, pedig fájni az is tud, ebben az aktusban csak kevesek lelnek örömet. Ami igazán mellbevágó az nem az akut szívfájdalom, hanem az a pillanat, amikor eszedbe jut, hogy már eszedbe se jut az valaki, akiért régen bármire képes lettél volna, akiről évezredekig álmodoztál, aki miatt az egész világ egy fura jelrendszerré transzformálódott, amelyben minden elem jelentéssel bírt, és amelyben minden elem őrá utalt valamiképp.

Mégis elmúlt. És ez iszonyú.

Nem az a tragédia, hogy elment. Hanem az, hogy kiveszett. Ő is. Meg mások is.

Hova tűntek a régi embereink? Vagy van egy rekeszük a pincében, csak nem nagyon járunk le hozzájuk, mert rossz a lámpa és pókhálós a lépcső?   

Hogy lett abból a valakiből, aki miatt a falat kapartuk, akinek verseket küldözgettünk, az a nő vagy az a férfi, aki szembe jön egy nap, és ismerős. Legfeljebb. És amitől mégis megtántorodunk ilyenkor, az nem a vágyakozás vagy a remény vagy az öröm, hanem az eszmélet, hogy ahol valaha ő, ez az ember lakott, az ma már puszta - esetleg lakópark épült rá.

És ami egykor magasztos volt, fennkölt és édes, az most visszagondolva legalábbis kényelmetlen, kicsit kínos és geil, mint a színházi büfében a minyon, amit gyerekkorunkban hogy, hogy nem, szerettünk.

Talán nem más a szerelem, mint egy szeszély? És, ha ez igaz, akkor komolyan vehetjük akárcsak egy pillanatra is önmagunkat?  

 (Kép: Fortepan)