Csendben voltak majdnem hazáig. A férfi csak nézte merőn maguk előtt az utat, és még akkor se szólt, ha valaki bénázott előttük a pályán vagy túl agresszíven nyomult, akkor is csak ciccegett. Lola viszont folyton mocorgott, igyekezett felhívni magára a figyelmet, de nem tudta, mi a fenét mondhatna.

Amikor a benzinkútra beugró férfi megkérdezte, hozzon-e neki is egy kávét, nem jött ki hang a torkán, csak rázta a fejét, hogy nem, kösz. Pedig szeretett volna inni valamit, egy kólát például, de inkább nem mondta.

Kicsit meg volt sértődve azért.

Amíg Károly távol volt, azon merengett, hogy ő ebből már jól nem jön ki semmiképp. Ha a pasi kirúgja, akkor szenvedni fog. Ha viszont a pasit rúgják ki, akkor a nyakába szakad a tanár úr, aki jó fazon, meg minden, buknak rá a lányok a suliban, de vannak napok, mint ez a mai például, amikor elég gáz, ahogy kinéz. Vajon mit szólna hozzá a rokonság, ha hazaállítana vele? Mert addig oké, hogy egzisztencia, meg sárm, meg egyetemi státusz, de mégiscsak öreg hozzá.

Lola egy gyors fejszámolás után rájött, az apja, aki most ki tudja merre jár, még fiatalabb is pár évvel, mint a Károly.

Apuci zenész volt, nyugatra ment vendéglátózni sok-sok évvel ezelőtt, és kint ragadt persze. Eleinte küldte a pénzt, sőt írogatott is, aztán egyre ritkultak a levelek, elmaradt az apanázs is.

Baszik ránk, konstatálta Lola anyja nem egyszer a helyzetet.

De ennek ellenére ment volna utána boldogan a gyerekkel együtt, ha időközben a pozícióját be nem töltötte volna férje oldalán egy kerek képű német asszony, akinek volt egy Antje nevű albínókülsejű kislánya. Úgyhogy Loláék maradtak Kazincbarcikán, és várták hónapról hónapra a gyerektartást. Ami hol jött, hol nem jött.

Az anyja végül feladta: hozzáment egy népművelőhöz, és a két kis panellakásból lett egy harmadik, egy nagyobb, egy zöldövezeti, ahogy az anyja fogalmazott.

Lola alig várta, hogy elköltözhessen onnét.

Pontveszteség nélkül vették fel. Tanult, mint a gép.

Ügyes légy, kislányom, mondta neki az anyja búcsúzóul, és hosszú idő óta először a szemébe nézett. Igaz, valószínűleg véletlenül.

A férfi közben a kasszánál áll sorba. Vesz egy vizet, meg egy flakon ablakmosó folyadékot. A pénztár előtti kis polcon marcipán rózsák hevernek a rágók között, átlátszó, műanyag dobozban. Arra gondol, vihetne egy ilyet a lánynak. Ma már többször is eszébe villant, hogy voltaképp kihasználta. Akkor is, ha igazából ő akarta a tegnap éjszakát, nagyon be volt sózva hónapok óta, még a szállást is ő foglalta - azt hazudta, titkárnő az egyetemen -  a férfit meg vitte a rutin.

Ennek a műfajnak is forgatókönyve van. Ha eltért volna tőle, valószínűleg hülyét csinál magából vagy megsérti a lányt. Ha például megkéri, hogy inkább ússzanak egyet a Balatonban vagy igyanak még két-három kört, de hagyják a szexet, mert a harmadik éjjel nem alszik, csak egy-két órát, és, ha választhatna egy masszázs vagy egy dugás közt, gondolkodás nélkül az előbbire voksolna, bárki legyen mellette épp. Na de ezt egy nőnek sem lehet megmondani, ennek se. Magára veszi. Vagy elkönyveli impotensnek, aztán ki tudja, nem kürtöli-e szét a hírt a campuson. 

Persze, hogy szétkürtöli.

Ezen a ponton megint eszébe jut a felesége. Nem telefonált. Illetve este beszéltek - a lánynak azt mondta, fontos külföldi hívása van, fel kell vennie, de a grimaszból látszott, nem lehet átverni, bár még húsz sincs talán. Nincs félelmetesebb dolog az életben a nők megérzéseinél. A felesége is sejtette valószínűleg, hogy nincs egyedül azon a konferencián. Lebukott már így egyszer, vagy majdnem. De már jó ideje nem tett fel keresztkérdéseket.

Okos asszony. Vagy rafinált?

Mint egy hascsikarás, úgy tör rá időnként a gondolat: talán már mindegy neki, hogy mit csinál. Csak van pár praktikus indoka a maradásra. 

Nem jó arra gondolni, hogy talán szenved otthon, de tűr, mert szereti. Fáj, de meg is nyugszik tőle valamiképp. Haza nem megy miatta, de legalább igyekszik.

Viszont ha beugrik, hogy talán nem szenved, és nem tűr, mert már nem szereti, akkor hirtelen elfogy a levegő, és hiába lazítja meg a nyakkendőjét. 

Amikor visszamegy az autóhoz, Lola látja, hogy egészen zöld a feje, meg izzad is a homloka. Nehogy nekem infarktust kapjon ez itt, rémül meg, és próbálja felidézni, hogyan csinálják a szívmasszázst a filmekben. Nem nagyon emlékszik rá, pedig egy időben nagyon csípte az egyik kórházas sorozatot.

Aztán csak elvergődnek valahogy a koleszig. Lola azon tűnődik, hogyan hagyhatna észrevétlenül valami nyomot a kocsiban, amit egy pasi nem szúr ki, amúgy is szemüveges a szerencsétlen, de egy másik nő számára egyértelművé válik az ő léte. Nehogy már ilyen könnyen megússza.

Pár napja még azon morfondírozott, mennyi idő alatt mondanak ki vajon egy válást, és hogyan rendezi majd be a Károllyal közös otthonát. (El is mentett egy csomó képet a Pinterestről.) Most viszont kirázza a hideg a gondolattól, hogy nyakába szakad egy pali, aki nemsokára öreg lesz. Vagy már az is.

De az a verzió se tetszik, hogy ennek most itt vége van.

Mi lesz, ha nem tálal ki otthon, ahogy ígérte? És mi van, ha mégis? Beállít a koleszba az éjszaka közepén egy sporttáskával? Leesne a csajok álla tutira. De kínos is lenne nagyon. Hova tenné?

A férfin látszott, hogy menne már. A lány viszont maradna a kocsiban, úgy érzi, neki most járna némi kedvesség, hisz mégiscsak lefeküdt a tanár úrral. Oké, nem volt egy nagy durranás az éjszaka, de akkor is, értékelhetné, hogy vele ment el, nem pedig azzal a helyes tanársegéddel, pedig annak még nagy fekete haja van. 

A férfi a kormányt markolja, a gyújtást se vette le. Nem néz a lányra, kifelé bámul a szélvédőn át a sötétségbe. Aztán krákog kicsit, mosolyogni próbál, majd jobb ötlet híján beletúr a lány hosszú hajába. Kiesik a száján egy bók is: nagyon szép vagy ám! Aztán odahajol hozzá, és megcsókolja. Inkább az állán, mint az ajkán.

Lola kikecmereg az autóból. Elmacskásodott a tegnap este oly gondosan rendezgetett lába a sok üléstől. Nem tudja, integessen-e az autó után, vagy ezek után meg kéne sértődnie. A férfi azt se mondta, hogy hívja még.
Bátortalanul integet, de Károly nem néz vissza, hacsak a visszapillantó-tükörből nem. Úgyhogy elszív egy cigit – amúgy nem dohányzik, csak akkor gyújt rá, ha úgy ítéli meg, ideges vagy annak kéne lennie, mint most – aztán vállára veszi a hátizsákját, becaplat a hórihorgas, szürke épületbe, és eltűnik a millió ablak egyike mögött.

A férfi hazaér, és toporog egy kicsit a hűtő előtt. Aztán mikor feljön a felesége az alagsorból, ahol az irodája van, gyorsan bekapcsolja a tévét.