Mosogatom a sok zsíros lábast így vasárnap reggel, a tegnapi főzés fosszíliáit kaparom le a fakanállal, utálom, nyűgös is vagyok, legszívesebben kidobnám az összes retkes fazekat a picsába.
Tegnap délután hosszan telefonoztam egy mellrákos asszonnyal, egy riport kapcsán talált rám, én írtam, ő éli, évek óta.
Nem jut hozzá egy gyógyszerhez, ami reményt adhatna és talán gyógyulást. Nem finanszírozza az egészségpénztár. Latolgatunk, hümmögünk, törjük a fejünket, semmi dramatizálás, semmi érzelgősség, csak valami szavakon túli összekapaszkodás.
Ahogy letesszük, megtalál a hír, hogy meghalt a Fábián Juli.
Kurvára nem merem összeszámolni, hányan mentek el az utóbbi időben ebből a korosztályból, az enyémből.
Abból a generációból, amelyik még kikéri magának, hogy középkorúnak titulálják.
A halált meg pláne kikéri magának, de ezzel csak azt bizonyítja, hogy még valóban nem középkorú, inkább gyerek, és valamiféle igazságosságot feltételez a rendszerben, sőt talán el is várja.
Igen, tudom, halnak meg öregebbek és fiatalabbak is, sőt, még rosszabbak a mutatóik a miénknél, mert még kicsik, mert már gyengék, nem tudom, nem vagyok orvos, ami fix, amire emlékszem a saját dolgozatomból: évente 30 ezer, csak nálunk, már nem a beteg, hanem, aki belepusztul.
Nem kéne így utálni a mosogatást, a port, a retket, a mocskot, a házi munkát, a dolgok szüntelen feladattá válását, úgyse nyerhetek csatát, minek idegeskedni akkor meg?!
Mantrázom a konyhában, hogy nyugalom, nyugalom, nyugalom.
És hála, hála, hála.
Illetve ezt kéne mantráznom, de közben jön egy mondat, egy másik, illetve nem is mondat, egy kérdés, hogy akkor ennyi?
Hogy neki annyi, nekem meg ennyi?
Az ő annyija, az én ennyim hasonlítható?
És ami nekem ennyi, az másnak mennyi, illetve mennyi lenne, ha nem lenne annyi… de igazából tökmindegy, ez csak játék a szavakkal, mert nem lesz ezentúl más semmi se, miért is lenne, a világból mégse szalad ki az ember, mert be van szarva, illetve néha mégis, próbálkozik ezzel-azzal, és ejtőernyővel se ugrottam még, mondjuk, nem is akarok.