- Hééé, Kati, Katica, állj meg, szia, mi van veled, atyaég, de rég láttalak...! 

A nő, aki után loholnak, először úgy néz föl, mint aki nem biztos benne, hogy valaki őt szólítja a nevén. Vagy inkább úgy, mint, aki nem biztos benne, hogy ő egyáltalán Kati. Pláne Katica. Aztán eszmél, de csak magára, a másik asszonyt úgy tűnik, még nem tudja hova tenni. Vissza is hőköl kissé, mikor amaz  puszira közelít. Aztán mégis felszakad egy "ah, te vagy az" -sóhaj - a felismerés és a rémület határán megbicsaklik a hangja.

- Hát persze, hogy én, Katicám, ezer éve nem találkoztunk! Erre dolgozol?

- Nem, erre válok - gondolja a nő, de nem mondja, csak azt, hogy kiugrott elintézni valamit az irodából. 

- És mi van veletek, angyalom? Hogy vannak azok a drága gyerekek? És Péter?

- Mindenki jól van, köszönjük.

- Tudod, Katicám, anyud mondta ám, hogy milyen nehéz neked most... Gondoltam is, hogy felhívlak, mert biztos nagyon egyedül érzed magad.

- Köszönöm, elvagyok.

- Tavasszal költözött el tőled, ugye?

- Nem, nyár elején, megvárta, amíg vége lesz az iskolának.

- Milyen rendes tőle...

- Könnyebb volt így a gyerekeknek. Volt egy csomó program, és anyu is elvitte őket pár hétre.

- Édesanyád fantasztikus nő, Katicám! Hetvenéves, és mennyi energiája van! A szüreti bálban is hogy ropta tavaly... Mondtam is a férjemnek, hogy nézd már a Magdikát, tisztára tininek érzi magát, az a ruha is, te, biztos Pesten vette, nálunk ilyesmit nem árulnak, csóró környék, tudod... bár honnan tudnád, nektek mindig volt lehetőségtek feljárni butikozni, drágám, téged is ollyan csinosan járattak mindig, irigykedtünk ám, pláne nyolcadikban, volt az a kis fodros csöpp szoknyád, emlékszel-e rá?

- Nem.

- Jaj, Katikám, hát az a fekete, csillogós, biztos törökből hozta a nagybátyád, amikor ment ki aranyért. De meg is érdemelted, te voltál a legszebb lány az egész faluban!

- Dehogyis!

- Csak ne szerénykedjél! Gyönyörű voltál, pláne a kis fodros szoknyádban. Mondogatták is a faluban, hogy jaj, nehogy baja legyen annak a lánynak Pesten, hogy nincs rajta az anyja szeme. De én tudtam, hogy hellyén van az eszed, Katicám! Meg aztán vigyázott is rád a Péter. Kár, hogy ő kurvult el a végén.

-  Szerelmes lett valakibe, van ilyen. Tisztességesebb, hogy elköltözött.

-  Persze, persze... Ki vagyok én, hogy ítélkezzek, de miféle nő az, aki kikezd egy háromgyerekes apával?

- Csak két gyerekünk van! Marciéknál van három.

- Ja tényleg, ott született baba a télen! Márciusban meg hívták a sógornőmet, az Erzsit, aki dajka lett, tudod, vigyázna-e rá, mert Ildike visszamenne dolgozni. Szegény kicsi babuka, még járni se jár, és már el kell szakadnia az anyukájától... Persze, értem én, sok a munka, új lakás, két autó, meg a hitel... Te Katicám, hallottam ám, mindegyikkel otthon maradtál annak idején, nem adtad bölcsödébe őket! Tudtam én, hogy remek anya leszel!

- Nem biztos, hogy jó ötlet volt!

- Parancsolsz?

- Nem biztos, hogy jó, ha az ember évekig csak háziasszony meg anya. 

- Ja, a férj meg közben futkos.

-  Igen, hallottad, hogy összejött neki a maraton tavaly?

- Maradt volna inkább otthon, melletted, ahelyett, hogy rohangál.. Már megbocsáss, Katicám... Ki vagyok én, hogy ítélkezzek, de kiborultam, mikor meghallottam, hogy félrejár.

- Anyu ezt mondta?

- Jaj nem, azt az Ancsától hallottam.

- Ki az az Ancsa?

- A Balogh Janó felesége.

- Nem ismerem őket, azután költöztek a faluba, hogy én eljöttem.

- De a Pétert ismerik!

- És honnan vették, hogy csajozik?

- Hát azt mindenki tudta, édesem. Nagyon sajnáltunk ám! Persze van, aki rosszindulatú ember, és mond olyat, hogy lám, ki gondolta volna, hogy rád un egyszer a Péter, hisz olyan szerelmes volt beléd, hogy még árokba is hajtott, amikor összecsókolódtál a Gabóval a kultúrház mögött. No, de hogy pont a Nusi okoskodik...

-  Nagyon rendes férj volt. Mostanáig.

- Megbocsáss Katicám, de aki állandóan nőzik, az nekem nem rendes férj. Megértem mondjuk, hogy véded, ebből is látszik, mekkora szíved van!

- Nem nőzött. Egy éve ismerte meg azt a lányt, akivel most él.

- És a Viola?

- Az ki?

- Jaj, ezt nem kellett volna mondanom. Azt hittem, tudod. Ne haragudj, locsogok össze-vissza!

- Most már folytasd, ha belekezdtél! 

- Nem, nem, felejtsd el. Egy buta vénasszony vagyok.

- Ki az a Viola?

- Hát a Kovács bácsi unokája.

- És???

- Azt mondta a.., szóval azt hallottam, hogy a Péterrel dolga volt.

- Mikor?

- Mikor beteg volt az anyja, és hazajárt sűrűbben.

- Én is mentem vele!

- Azért nem mindig kísérted el, Katicám.

- Ez hazugság! Nem hiszem el!

- Jaj, ne sírj drága, úgy sajnálom, hallod?... Tessék, itt van egy zsebkendő, ki van vasalva szépen, látod, én még adok az ilyesmire. Szegénykém!... Tudod, mit mondott a nagyanyám, nincs aranyból a faszuk, találsz majd másikat, nem ilyen hűtlent, nem ilyen szar alakot, ej... Elhagyni a nejét meg a három... kettő gyerekét egy kurváért? Hát ember az ilyen? Mondtam is az uramnak, mikor legutóbb találkoztunk vele a zaldiban, hogy fogjon le, mert mindjárt odamegyek, és megkaparom azt az elégedett képét, meg kitépem szálanként a szakállát, hogy néz már ki, mint egy hobó!

- Péter az Aldiban? 

- Igen, ott vásárolgatott a kis nővel.

- Ezek szerint hazavitte.

- Ó, már be van mutatva mindenkinek, nem tudtad? Nem sül le a bőr a képéről. Még el se vált a gyerekei anyjától, és már parádézik a csajjal. Mondta is a Joci, hogy szép pár, el kell ismerni, de hát akkor is, mekkora bunkóság idehozni! Jól láttam, kerekedik a nő? Azért ilyen sürgős nekik?

- Micsinál?

- Terhes, nem?

- Nem! Nem hiszem.

- Mindegy Katicám, ne foglalkozz velük, a lényeg, hogy most  te szépen vigasztalódjál. Ne felejtsd el, hogy hozzánk mindig jöhetsz! Arra vannak a régi barátok, hogy felvidítsanak, nem? Meg, hogy törődjenek veled. Miránk mindig számíthatsz. Jaj, uramatyám, megy a buszom, rohanok, le ne késsem, olyan jó jó, hogy találkoztunk, nem igaz!? Csókollak, Katicám!