Az öreg a kórház kertre néző teraszán ült minden délután. Mindig ugyanoda tolták ki az ápolónők, az árnyékos szeglet morzsalékos cementkockáira, ne süsse meg a nap, de érje egy kis a levegő, a kórteremben fullasztó volt a július. A ventilátort nem merték bekapcsolni, pedig a lánya hozta, meg ne hűljön ő vagy a szobatárs, az ablak is zárva maradt a huzat miatt – bár mitől lett volna huzat: az ajtót nem sűrűn nyitogatták.

Nemigen volt már mit tenni értük, amit meg mégis lehetett volna, arra nem volt idő, alig maradt nővér a Krónikus Belosztály II. –n, pedig még Salgótarjánból is szerződtettek egyet tavasszal.      

Az öreg ágya fölé odacelluxoztak egy A4-es papírlapot, hogy ő István bácsi, de valójában senki sem tudta, ez a keresztneve vagy a vezetékneve. Megkérdezni meg nem lehetett - évek óta nem beszél, azt mondta a lánya, amikor befektette az ismerős professzor osztályára.

Nem merték magukhoz venni, féltek, hogy felgyújtja a házat, vagy elkóborol, na, nem mintha lett volna ereje akárcsak felállni, de néha csoda dolgokra képesek az öregek, ha rájuk jön az ötperc, és megindulnak. Az erdélyi asszony meg túl sokat kért, pedig nagyon ajánlgatta valamelyik ismerős, az ő anyját is kiápolta.

Úgyhogy István bácsit befizették a közkórházba, ahol csengetni kell a folyosó végén, nem lehet csak úgy ki-besétálni, ahol etetik, pelenkázzák, hintőporozzák, borotválják, még meg is fésülik időnként azt a nagy haját, ami a szerencsés genetika folytán majdnem ugyanolyan sűrű maradt, mint volt, épp csak megőszült.

Ha romlik a labor, kap egy infúziót kiszáradás ellen, amúgy kutya baja. Leszámítva azt, hogy nem beszél, és nem is nagyon mozog.

Azt nem tudni, mennyit ért a világból. Időnként bólogat, de sosem akkor, ha kérdezik. Ennek ellenére Margó nővérnek meggyőződése, hogy a kisöreg figyel, és időnként eszénél van. Többször látni vélt némi fényt az opálos szemekben, sőt volt, hogy esküdözött, a bácsi rákacsintott – persze senki se hitt neki, hisz beszél amúgy is össze-vissza mindenfélét, jósoltat magának a szomszéd cigányasszonnyal, ott laknak a kínai piac környékén, Kőbányán, meg asztaltáncoltatásra is jár, mintha nem lenne elég neki ez a pár tucat kísértet maga körül az osztályon.   

István bácsi lánya ritkán jön, orvosokat látogat a férje szerint fura és nehezen követhető időbeosztásban, viszont ha beszalad mégis, hoz krémest. Úgy emlékszik, azt szereti az apja, meg az öregek ki tudja, miért, mindig krémest szoktak enni. Talán mert nem kell rágni, gondolta. És a vanília, azt is imádják valamiért, lehet, már csak az erős illatokat érzik ebben a korban.

Azt is ő találta ki, hogy minden délután ültessék ki az öreget a teraszra. Addig is ücsörgött időnként – reggeli után és vacsora előtt - a folyosón a könnyező pálma alatt, de aztán a lánya nagy cirkuszt csinált, hogy ugyan vigyék már ki az apját időnként a levegőre, meg lehet itt veszni a húgyszagtól, van pofájuk hatvanezret kérni az ápolásért!

Attól fogva az öreg, ha nem esett persze, délutánonként a prof szobájának ajtaja helyett fákat nézegetett, vagy morzsalékos betonkockákat a gumikerekek alatt, és persze papucsot, amely kilógott a kockás takaró alól.

Kicsit mindig remegett a feje.

Egy másik, Béla nevű betegnek meg a keze. Ő tudott járni, és időnként kijött „meglátogatni” a délutáni levegőztetésen lévő István bácsit. Nem zavarta, hogy nem kap választ, sőt, úgy tűnt, élvezi, hogy annyit beszél, amennyit akar, az öreg tata legalább nem szól közbe folyton, és nem dúlja fel magát minden hülyeségen, mint a neje. A kezéből, annyira remegett, többször kiesett a cigaretta, a hamu meg lepotyogott magától, görgette a szellő a betonon.

Béla igazából inni szeretett volna, de azt nem hoztak neki az ő állapotában. Nem mintha nem lett volna mindegy. Ami ártott, azt már rég leküldte a fél gyomrába. Maradt a nikotin meg a remegés.

Jól vannak, fiúk? – dugta ki időnként Ancsi, a takarítónő a fejét, gödröcskés arcából három fog vigyorgott rájuk, de választ sosem kapott.

Más nem történt.

Egészen addig a napig, amíg meg nem érkezett Irén.

Még sose látta senki a Krónikus Belosztály II-n. Napszemüveget, vékony pántos, lapos sarkú kislányszandált, széles karimájú nyári kalapot és hosszú kesztyűt viselt. (Biztos ekcémás, mint az unokahúgom, mondta róla egyszer Ancsika, de Gabi, a segédápoló lehurrogta, hogy fenét, ez egy olyan nagyságosasszony-féle, tiszta sor, itt maradt a múlt századból, mert a halálnak se kell már, olyan randa, hiába pedikűröztet a nyomorult, venne inkább koporsót.)

- Kihez jött? – kiáltott rá az orvosi szobában nyitott ajtónál paprikás csirkét eszegető főnővér Irénre, de még nem tette hozzá, hogy nincs látogatás, kinézte belőle a kétezret keménykedés nélkül is.

Irén nem válaszolt, már megtalálta, akit keresett. Istvánt.

Nézte picit a teraszajtóból, meg is torpant a küszöbön pár másodpercre, aztán köhintett, meglódult, majd az öreg mögött lehorgonyzott. Lehajolt és a fülébe súgta, hogy: mindjárt megismertelek ám.

Talán még azt is hozzátette: drágám, de ez nem biztos.

Aztán megsimogatta a férfi tarkóján a rosszul lenyírt, felül bozontos, alul tüskés, csatakosra aludt hajat.

- Asszonyom, elnézést, ön hozzátartozó? – lépett oda hozzájuk Margó nővér fontoskodva.

- Losonczy Irén vagyok. A felesége – felelte az asszony, és farkasszemet nézett az ápolónővel.

- Úgy! Azt hittem, a bácsi özvegy. Mintha azt mondta volna a Pannika, a lánya…

- Rosszul tudja, angyalom. Én vagyok a felesége, de csak most tudtam jönni – válaszolta Irén, és lezártnak tekintette a vitát. Odahúzott egy széket István bácsi mellé, háttal a kórtermeknek, a csirkepaprikásozó főnővérnek és Margónak.

A nővér megvonta a vállát, és sértetten távozott. Gondolkodott, hogyan vághatna vissza, de a vizit még messze volt, ki nem tessékelhette ezen az alapon az öregasszonyt.

Béla is bement közben tévézni, kezdődött a délutáni híradó, visszhangozták a műanyag festékkel mázolt falak a műsorvezető baritonját, úgyhogy az öregek maguk maradtak a teraszon.

Nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett. Nézték a fákat, nem is értek egymáshoz. Egy óra múlva jöttek István bácsiért, tüdőröntgenre írta ki tegnap a professzor, valamit hallott odabent zörögni a viziten.

A bácsit eltolták, Irén kivett egy kis tükröt a retiküljéből, megigazította a kalapját, kisimított valamit az arcából, aztán távozott.

De attól a naptól kezdve minden délután jött.

- Te érted ezt? - kérdezgették egymást az ápolónők. - Nem úgy néz ki ez az Irén, mint, aki beteg volt... De akkor miért nem jött eddig? Különös egy história - jegyezte meg a főnővér, de hát látott az osztály nem egy furcsa történetet az évek során, a születés meg a halál gyorsan átrendezi a viszonyokat mindenhol.

Azért figyelgették őket, már csak kíváncsiságból is. Okosabbak viszont nem lettek a kémkedés ellenére. Mert az öregek jobbára csak ültek, és bámulták a fákat. Az asszony néha elővett egy könyvet, és halkan felolvasott belőle. Közben egészen közel hajolt a férfihoz, de nem ért hozzá, talán csak a lehelete.

Ancsi egyszer nem bírt magával, és valami ürüggyel megszakította a felolvasást. Miközben a takarót igazgatta, látta, hogy nem is könyvből olvas a nő, hanem egy kopott, műbőr kötéses naplóféléből, amelybe a gyerekek régen rajzoltattak maguknak, de ez telis-tele volt apró betűs sorokkal, még a margót is körbeírták.

- Biztos a végrendelettel van valami - tűnődött a főnővér. - Talán azt akarja megváltoztatni valamiképp. Fel is hívom a lányát, borzasztó a stílusa, de nehogy már ránk fogja, hogy miattunk bukta az étkészletet!

Úgyhogy a főnővér telefonált, a bácsi lánya meg üvöltött, hogy megmondta világosan, az anyja fél éve halott, mit képzelnek, hogy egy vadidegen őrültnek odavetik prédául a papát!

Miután kissé lehiggadt, közölte, hogy ne zavarják el azt az Irént, majd ő lerendezi.

Már másnap be is viharzott délután, és bizony ott találta az apját a teraszon, jobbján egy kalapos asszonnyal.

- Ki a fene maga… - vetődött a pár mellé, de aztán elhallgatott, mert rájött, ezt az arcot látta már, nagyon régen, fogalma sincs hol...

- Szia, Pannika – mosolygott rá az öregasszony. – Biztosan nem ismersz meg. Egy időben anyukáddal barátnők voltunk. De te akkor még kicsi voltál, nem emlékezhetsz, pedig sokat voltunk együtt, a lányommal majdnem egykorúak vagytok. Csak aztán... elköltöztünk. 

- Valami rémlik… A Timi? Nem, a Kata... Csókolom, izé, szervusz, Irénke.…De hát, hogy…? Mondták a faluban, hogy itt van az apu?

- Megírta a húgom, hogy meghalt az anyád. Úgyhogy elmentem apádért. De már mások laktak a házban.

- Igen, kiadtam…tuk…, de már ne is haragudj, hogy-hogy elmentél apámért?

- Haza akarom vinni.

- Miiii?

- Ne félj, gondját viselem, sokkal jobban, mint itt az idegenek. Szép házban lakom. Kicsi, de csendes helyen van. A fiam kiszedi a küszöböket, hogy tudjam tologatni. A szomszédban meg van egy nagyon kedves fiatalember, segít majd emelgetni, megígérte, pikk-pakk megfürdetjük.

Panni a döbbenettől és felháborodástól megkukult, mint az apja.

Vörös arccal bámulta az idős asszonyt, aki meg akarja szöktetni az ő magatehetetlen apját.

De hiába várt további magyarázatra. Irén, hóna alá szorított retiküljével, kedvesen mosolygott a kalap alól, de szólni nem szólt többet.

- Maga nem normális, be kéne zárni valami kibaszott elmegyógyintézetbe! – tört fel végül Panniból az indulat. – Elrabolni egy alzheimerest? Babázzon mással, ne az én apámmal, jó!? Menjen a fenébe, gyorsan, kifelé, hallja, kifelé! Szemét, hazug! Mit képzel, ki maga?!

- Ő a feleségem, Pannika – szólalt meg ekkor kissé kásásan, de azért érthetően az öreg.

- Jézusom, meghalt a szegény tata? – kiáltott fel rémülten a füle mögé gyűrt, kunyerált cigarettával kilépő Béla, mikor meglátta Irént, a patak könnyet, a sóbálvánnyá vált Pannikát meg a széttoccsant krémest a betonon.

Még a nővérszobában is érződött a vanília.