Volt Károlynak egy ismerőse, akit kedvelni sose bírt, igaz nem is nagyon igyekezett. Akkor sem strapálta magát, amikor már ivócimborák voltak. Az Angéla utáni időszakban szükségszerű volt, és egyben lehetővé is vált, hogy bővüljön a kapcsolati háló: egy bejárónővel, egy adóbevallást kitöltő könyvelővel és pár kósza haverral, akikkel be lehetett ülni valahová, amikor be kellett ülni valahová, és Sanci épp büntiben volt otthon, Lolácskának meg vizsgaidőszaka volt, vagy barátnőzött – beülni meg különben is minek egy nővel, akiről már nem kell ledumálni a bugyit, leveszi magától, akkor is, ha nem kéri rá az ember.

Szóval ez a nem kedvelt ismerős a beülés okán került helyzetbe, és bár barátok ezután sem lettek, meglehetős gyakorisággal ivott vele Károly valamelyik krimóban a lakása vagy a munkahelye környékén. Kornél, hogy végre nevet is kapjon az ismerős, mert bár Károly, mint említettük, nem kedvelte, de azért egy keresztnevet természetesen ő is megérdemel, szóval Kornél üzletember volt, bármit jelentsen is ez a szó - annyit bizonyára, hogy folyton dolgozott, és sohasem. A kötetlen munkaidő viszont kapóra jött Károlynak, mert kötetlenül fel lehetett hívni lehetetlen időpontokban is, hogy na egy sör!? És mert a kötetlen munkaidő állandó alibit jelentett otthon is, nem pittyegett folyton a telefon, hogy hol a fenében vagy már, mint Sanci esetében. Kornél feleségét különben is Colombonénak hívták a haveri körben, mert látni még nem látta senki sem, sőt telefonálgatni sem szokott az ura után, mint a feleségek általában. De létezett, legalábbis Kornél bizonyos megjegyzései arra utaltak, hogy egy nővel él és gyerekek is laknak náluk.
Kornél legidegesítőbb tulajdonsága az volt, hogy minden nőnek tetszett. Akinek nem, annak is. És ezzel tisztában volt, sőt nem is csodálta. (Empátiája mindig volt, különösen a maga irányában.) Hogy korábban nem jártak össze, annak épp a népszerűségi index volt az oka – bár Károly ezt sosem ismerte volna be, viszont Angélától azért távol tartotta a donhuánt, biztos, ami biztos. Mert a pletykák szerint Kornél szerette a családanyákat (és a családanyák is szerették Kornélt).
A csitrikkel az a baj, mondta egyszer valakinek fent nevezett épp Károly esete kapcsán, hogy még nem tartja őket a földön a cekker meg a kisgyerek, és bár könnyen jönnek, nehezen mennek, és nagy cirkuszt rendeznek, ha kitessékeli őket az ember. A háziasszony ellenben saját érdekében hallgat, a szakítást könnyű úgy magyarázni, hogy voltaképpen az ő érdekében történik, és, ha történik, hát befele könnyez a nő, de meg is könnyebbül, hogy egy gonddal kevesebb, bár egy szerelemmel is, ám semmiképpen sem játszik Anna Kareninát, mert nem ér rá.
Kornél nőügyeiben látszólag nem volt rendszer, pedig rendkívül szigorú szabályok szerint csajozott – csak a szigorú szabályokat nem ismerte más rajta kívül.
Habár tudott érzelmes lenni, ha a helyzet megkívánta, a szerelmet réges-rég betegségnek tartotta – persze erről sem tájékoztatta az ismerőseit, hisz erről egy nő előtt hallgatni kell, a férfiakkal meg úgyse merül fel a téma. A homeopátiát nem ismerte, de ösztönösen alkalmazta, a hasonlót a hasonlóval kúrálta. Ha egyik-másik nőszemély befészkelte magát a gondolataiba – ami egyre ritkábban fordult elő, mióta betöltötte az ötvenet, és bár pár évet mindig letagadott, mert letagadhatott, a cinizmust nem lehet átverni egykönnyen, az ha beteszi egyszer a lábát, marad, mindegy hány éves a gazdi – szóval, ha egy nő a szükségesnél jobban foglalkoztatta, gyorsan szerzett mellé egy másikat vagy egy harmadikat, így a kombinatorika izgalma és fáradalmai garantáltan elvonták a figyelmét arról, akiről kellett, nem kockáztatva így a mindennapok nyugalmát.
A másik fontos szabály az volt, hogy egyik ügy sem tarthat pár hétnél tovább – de a pár hétbe már az álmodozások korát is bele kellett számolni. Kornél kínosan ügyelt rá, hogy ne kaphasson senki életében tartósan funkciót: nem segített bútort összeszerelni, nem ment át pszichológusba (ha valaki a házastársát kezdte szapulni előtte, látványosan nem figyelt, és nem csak a férfiszolidaritás okán), nem vigasztalt, nem kívánta nélkülözhetetlenné tenni magát semmi módon, sőt, időnként védőoltásképpen beiktatott mindenféle kis stiklit a történetekbe, hogy a nagy stikli, úgymint lelépés, már ne érkezzen olyan váratlanul.
Azt se engedte, hogy túlságosan hozzászokjanak. Mindig ráérzett, meddig adagolható a romantika, és mikor kell egy nőt – meg önmagát - leállítani, amikor még viszonylag könnyen beadható a soha, sehol, senkivel ilyen nem volt - de most se lehet, mert ugye gondolni kell másokra is – és a mások valójában Kornélt, meg az ő nyugalmát jelentették, de erről persze hallgatott, mert azt is tudta, mikor kell befogni a száját.
Kornél sikerének a titka az volt, hogy mindig, minden helyzetben ki tudta szimatolni a hiányt, azt a bizonyos rést a legszilárdabbnak tűnő matériában is, amin keresztül be lehet nyomulni – de általában nyomulni sem kellett, csak kényelmesen becsusszanni.
Nem kellett soká társalognia valakivel ahhoz, hogy vegye az SOS-jelet. Abszolút hallása volt, ösztönösen hangolódott, és mindig azt mondta, amit kellett, vagyis, amit várva-vártak tőle - vagy régóta bárkitől.
Sokszor hallotta, hogy milyen sármos, meg okos, meg ellenállhatatlan, a nők hihetetlenül nagylelkűek a bókolásban is, habár a klasszikus felfogás szerint nem ők udvarolnak, de mégis, és Kornél szerette őket ezért, de tudta, a lényeg mégiscsak az, hogy ő irányít. Néha kicsit irigykedett az érzés miatt, amit ő váltott ki másokból, ám réges-régen vagy tán sosem érzett, de lelkiismeret-furdalása nem volt, egyrészt mert privát szabályzata alapján nem engedte meg magának, hogy legyen, másrészt épp elég sokszor látott (közelről) vágytól kitágult pupillákat, kipirult orcákat, leharcolt anyukákból kiszakadó delnőket ahhoz, hogy fellépését pozitív hatásúnak értékelje. A könnyeket pedig sosem várta be. Nem hitte, mert már a gondolattól kiverte a frász, hogy létezhet egy szabályain túli világ is, amelyben egyszer mégiscsak el kell számolnia velük.