A Tónival való randevú tanulságát Angéla kábé úgy foglalta volna össze utólag – ha nem lett volna halálosan fáradt az összegzéshez, mikor végre megszabadult a férfitól - hogy kár volt kifizetni tizenhatezret a fodrásznak.
A dolgok kimenetelén ugyanis semmit sem változtatott volna az a pár milliméternyi lenövés a hajában, ami úgyis csak erős fényben látszott, ők meg egy sötét pincében ültek este tíz körül egy lepukkant, poros és valaha piros kanapén, mert Tóni úgy gondolta, egy romkocsma a megfelelő hely arra, hogy kibeszélje a volt feleségét, aki lelépett (amin különben Angéla nem csodálkozott túlságosan).

Nagyjából a találkozó első negyedórájában kiderült, hogy az est témája a Tóni meg a válása lesz, és Angéla szót csak akkor kap, ha hozzászól a meglehetősen lapos, bár némely részletében valóban abszurd történethez, de akkor se túl hosszan.

Mikor a Deák téren összefutottak (a Porsche szalonnál beszéltek meg találkozót, amiből gyorsan levonták a következtetést, hogy tényleg őskövületek), még nem tűnt reménytelennek az este. A pasi egész jól tartotta magát, annak ellenére, hogy nagyjából ugyanazokat a cuccokat hordta, mint húszéves korában, amikor Angélának csapta a szelet. Akkoriban nagyon menő srácnak számított a haveri körben, annak ellenére, hogy folyton le volt égve, és fűtől-fától kölcsönkért, mert jól állt a kezében a gitár, és hétvégente Tonió művésznéven fellépett egy közepesen népszerű underground együttessel, amelynek rövid ideig a frontembere volt. Énekelni nem tudott, de ez nem is volt követelmény vele szemben, elég volt, hogy jól mutat a színpadon (és jól matat a színpad mögött), és röhögés nélkül tud hörögni meg vonyítani a mikrofonba – ami nagy teljesítmény volt különben annak tükrében, hogy mi mindent ivott, szívott és nyalt be a koncertek előtt, hogy képes legyen hörögni és vonyítani annyi (pár tucat) ember előtt.

Angélába belezúgott annak idején rendesen, még egy szomorú búcsúdalt is írt neki, amikor Károly miatt elhagyta, igaz elhörögni és -vonyítani már nem volt módja színpadon legalábbis, mert a barátja, az együttes alapító tagja épp akkoriban tért meg valamelyik isten kebelére, és vonult be a Lipótra pingpongozni. Miután végleg kijózanodott, azonnal feloszlatta a bandát, és onnantól fogva csakis fura zakókban volt hajlandó gitározni és csakis istentiszteleteken.

Tóni meg hogy bedőlt a zenészkarrier, magyartanár lett egy belvárosi gimiben. Gitárja, hosszú haja és szűk farmerjei miatt igen népszerű lett a katedrán is. Magdika, az igazgatóhelyettes szerint tisztára Cseh Tamás, amikor az iskolai ünnepségeken lázas tekintettel a húrjába csap, de Magdikáról azért tudni kell, hogy nem nehéz őt boldoggá tenni, és a Tóniénál gyengébb produkciók láttán is hajlamos a bugyidobálásra, különösen, ha elvált tanárember az előadó.

Ezzel szemben Angéla, az egykori csoporttárs és múzsa a romkocsma kanapéján rugózva egészen biztos volt benne hogy a bugyija aznap este nem repül sehova. Sőt, még az is megfordult a fejében, hogy mégis elmegy arra a három napos elvonulásra a Pilisbe, amiről korábban hallani sem akart, hiába erőltette a barátnője, akiről egyébként képtelenség volt elhinni, hogy annyi ideig csöndben tud maradni, ha csak le nem ragasztják a száját valami különösen erős ragasztószalaggal. Tóni ugyanis először csak zavarba hozta (valahogy dögösebb, vagányabb pasira emlékezett, nem egy ilyen nyafogósra), aztán untatni kezdte, végül pedig kifejezetten bosszantotta. Különösen, amikor kiderült, be kell szállni rendesen a cechbe, mert a Tóni le van égve.

Angéla világ életében szerette a színházat, de nem egy kifejezetten lapos monodrámára kívánt eredetileg befizetni. Titkon azt remélte, végre, annyi idő után úgy igazán kirúg a hámból, felvesz valami ruhát, ami arra emlékezteti, hogy rohadtul nemrég még csitri volt („jaj, de az a fodrász tényleg miért kellett, így hó végén ráadásul…”) leissza magát, aztán, ha úgy alakul, magára rántja a pasit, aki emlékei és a Facebook adatlapja alapján megfelelőnek tűnt erre a szerepre. Csakhogy Tóninak nem esett le, de az is lehet, hogy nem érdekelte, miért is vannak ők most itt tulajdonképpen, miért akart vele találkozni az asszony annyi év után, miért támadt kedve nosztalgiázni, amikor évtizedek óta eszébe se jutott.

Amikor Angéla felhívta, örült a lehetőségnek, mint bármelyiknek, amely azzal kecsegtette, hogy magáról beszélhet. Mindig imádta a nőkben, hogy meghallgatják. A haverok erre képtelenek. Csak néznek hülyén, meg röhögnek, meg nyomják a béna poénokat, ha Léna miatt nyüszít, aki elhagyta úgy másfél éve egy plasztikai sebészért. A nők szerencsére vevők a szenvedéstörténetekre, a vigasztalásban meg verhetetlenek. Úgyhogy Tóni, ha csak tehette, randevúzott.

A találkozók időnként az ágyban végződtek, olykor még reggelit is kapott a szegény, az árva, hogy azután némiképp megkönnyebbülve baktathasson haza az anyja lakásába, a Károly körútra, ahová a válás után cuccolt vissza.

A lányát kéthetente hozta el láthatás címén a doki rózsadombi palotájából. Néha elvitte a gyereket a mekibe, mert azt Léna sose engedte volna. De a leggyakrabban csak úgy lődörögtek a városban. A Párisi Udvar egyik tükre előtt grimaszoltak éppen, amikor a gyerek megkérdezte: apa, mit jelent az, hogy lúzer?