Na?
Na, mit látsz? Mondd már! – kocogtatta vérvörösre lakkozott körmeit a politúron Angéla.
Sose hitt a kártyajóslásban.
Mondjuk másban se nagyon.
De mióta állt a bál otthon, folyton buta kis teszteket töltött ki a neten, amelyekből megtudta például, hogy sellő volt előző életében, és Kleopátraként születik majd újjá – vagy fordítva, erre már nem emlékezett.
Még a horoszkópját is elolvasta titokban a klotyón - nem sejtette, hogy az anyja épp azért tette egy női magazin (véletlenül tavalyi) asztromellékletét a mellékhelyiségbe, hogy ő biztosan rábukkanjon, és megtudja, egy titokzatos idegen már útban van feléje, és ha betoppan, fenekestül felforgatja az életét. („Jézusmária, csak ne az adóellenőr legyen” – nyögött fel Angéla, mikor ezt olvasta. Vállalkozásának pénzügyei a családi válság óta éppoly kuszák voltak, mint a gondolatai.)

- Szóval? Mit mond a kártya?
De Erika, Angéla aznapra beütemezett barátnője hallgatott, csak nézte kissé bandzsítva a háromba szedett pakli felső lapjait, és kombinált. Közben idegesen csavargatta a haját, amit újabban burgundi árnyalatúra festett, póthajjal dúsított és ondolált.
Bonyolította a kártyák üzenetének megfejtését az a tény, hogy az egyik emelt lap a háromból a kaszás volt.
Vajon a házasságnak lesz vége? Vagy Angéla ragadtatja el magát annyira, hogy megöli Karit, a kiskurvát vagy mind a kettőt?
A másik két kártya sem vitte közelebb a megoldáshoz. Pedig nagyon szeretett volna segíteni.
Ez a segítésdolog mostanában amúgy is az élete hangoztatott célja, felismert értelme lett - pontos mibenlétére azonban még nem derült fény.
Igazság szerint Erika a cigánykártyában még kezdő volt. A tarot sokkal jobban ment, jósolt már zaccból, öntött ólmot, de a cigánykártyát még csak kóstolgatta.
Amióta elhagyta a férje, vagy ő a férjét, ezt mindig másként mesélte, kinyitotta szívét a lelkének, vagy lelkét a szívének, ebben sem jutott egységes álláspontra, és megszállottan fürkészte az eget, a földet, a csillagokat és a vizeket – és a vizekben a delfineket, akiknél jobban csak a tacskóját szerette jobban, meg a guruját.
Ez a guru különben egy kőbányai srác volt, Istvánnak hívták élete első negyvenhét évében, amikor is megvilágosodott valahol a Sörgyár és a Kínai piac között félúton. (Receptért indult az öreganyjának a Bajcsyba, de nem ért oda, hisz jobb dolga akadt, úgymint megvilágosodás.) A különleges élményről senkinek sem beszélt, mint mondta, ez csak rá, és a Teremtőre tartozik, de attól a naptól kezdve Jánosnak szólíttatta magát, és létrehozott egy szektát, amelyet Teremtő Tabu Alapítványként jegyeztetett be, és kezdetben a keresztapja, a Varga Béla bácsi műhelyébe szervezte az összejöveteleket.
Mivel Istit a környéken ismerték, mint a rossz pénzt, híveit apróhirdetés útján toborozta.
Habár a mostohaanyja (néhai Verőcze Borbála) szerint az Isti egyszerűen elitta az agyát, Isti-János még életében nem volt ennyire észnél. Jó érzékkel csábított el egy kellemes negyvenes asszonykát a Népszínház utcából, akinek az első unokatestvére a helyi kábeltelevíziónál dolgozott, és augusztusi uborkaszezon lévén még Istiről, akarom mondani Jánosról is szívesen forgatott. A riport nagy sikert aratott, egyértelműen annak a résznek köszönhetően, amelyben a Varga Béla bácsi kijelentette, hogy a keresztfia már kisgyerekként is fura volt. Az egyik szomszéd nő pedig (és ez durrant csak igazán!), akinek a keresztnevére már senki sem emlékezett, ő maga sem, de akit a szerkesztő végül Ibolyaként feliratozott, mert így hívták az egyik nagyanyját, szóval ez az Ibolya (?), akit látó asszonyként tartottak számon a környéken, mert mindenfélét látott, amit mások nem - igaz sok mindent ivott is, amit mások nem, de ez nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy elárulta a kamerák előtt (egy sörért és két felesért), hogy időnként képes szellemekkel diskurálni, és az ötven éve halott nagyapjától megtudta egy éjjel, hogy az Isti szent ember, maga a kőbányai messiás. A kocsmában pillanatok alatt szétfutó információ hatására nemcsak ő csatlakozott a Teremtő Tabu Alapítványhoz, hanem néhány barátnője is.
A kábeltévés riport után pedig elszabadult a pokol.
Béla bácsi műhelyét pillanatok alatt kinőtte a csapat. Úgyhogy átköltöztek egy fővárosi művelődési ház színháztermébe – az igazgatónő készségesen engedett a kérésnek, mert szimpatizált Jánossal, miután az hajlandó volt elmenni vele a salsaklubba, és némiképp csárdásra emlékeztető mozdulatokkal ugyan, de megtáncoltatta, majd az irodában is tartotta a ritmust, amitől az igazgatónő már egészen elszokott, vagy rá sem szokott soha egészen.
Úgyhogy a színházteremben fogadta megszaporodott híveit attól fogva János - mert akkor már csak Béla bácsi merte istizni, igaz ő nyakon is vágta időnként megszokásból – szóval itt tartotta János első valódi prédikációját, amelyet, miután titokban órákat vett Elemér atyától, egyre színesebb liturgiával átszőtt újabbak követtek.
Erika, Angéla barátnője akkor kezdett a gyülekezetbe járni, amikor az már vagy hatszáz főt számlált. Érezte, hogy különleges, titkos kincsre bukkant a János szentélyében, akarom mondani személyében. Egy olyan férfira, aki tudja, hogy vannak a dolgok, és kész ezt önzetlenül megosztani a világgal, erős karján (rajta a halványkék krikszkrakszok, előző, Isti-életének a legbigottabb hívek szerint is elég ijesztő tetoválásai) vezeti az üdvösségbe azokat, akik bíznak benne.
És Erika bízott.
Hogy miért, azt maga sem tudta pontosan. De nem is akarta tudni, mint mondta, vannak dolgok, amiket érezni elég.
Szerette volna Jánost még ennél is jobban érezni, de mert rajta kívül még vagy hatszáz nő vágyott ugyanerre, és a gyülekezetben voltak fiatalabb és tetszetősebb hívek is, meg kellett elégednie az elmélettel, amely a színpadról áradt feléje, és elég bonyolult és kacifántos volt, ám János szájából neki kétségkívül meggyőzőnek hangzott.
És ha már lett János, akkor lett sok minden egyéb is, Erika kinyitotta szívét, lelkét és harmadik szemét, és lelkesen tanulmányozni kezdte mindazt, aminek némi köze lehetett az ezoteriába tekeredett Ezoterikához – ahogy a volt férje időnként csúfolta, miután felugrott enni valamit a hajdanán közös hűtőből.

Kép: Fortepan