Azt mondja a férjem, 93 százalék, hogy el fogunk válni.

Mondjuk, bizonyos napokon én 100-nak gondolom a 93-t, de ma pont nem, úgyhogy rákérdezek, honnan veszi? Azt feleli, a tévében hallotta, hogy akkora korkülönbség esetén, mint a miénk, ez a statisztika, kész-passz.

Az „akkora” az konkrétan húsz évnyi – most elmerengtem azért, jobban hangzik-e, hogy két évtizednyi, de nem, ráadásul akarom én, hogy jobban hangozzon? Nem. Tizennégy év, egy közös gyerek, két macska és (pláne) egy kutya után már minek kozmetikázni bármit is.

Kérdem viszont a pasitól, tudják, attól, akihez hozzámentem gyanútlanul, a gyászos statisztika ismerete híján, a „nagy” korkülönbség ellenére, hogy akkor a 7 százalék az mi vagyunk, meg a Macronék, akiknél 25 van különben, ráadásul fordítva?

Erre morog valamit az orra alatt, azt hiszem, eltoltam a dolgot, amikor említettem a minap a franciával kapcsolatban, hogy kicsit szerelmes vagyok belé, azt hiszem.

Akkor azt mondta, hogy már csak ez hiányzott. Aztán olvasott tovább.

Most viszont mégis csak morog.

Nyugtatom, hogy mi már kétszer hét éven is túl vagyunk, azaz két lehetséges világégésen, meg néhány nem dátumhoz kötött valódin is. Nem nyugszik meg. Vagy, mert nem ideges, vagy, mert tud valamit, amit én nem szeretnék!

Miért válik el mindenki, ha jóval idősebbet választ? – Illetve csak majdnem mindenki, mi és a Macronék ugyebár nem.

És mi a helyzet: az megy világgá idővel, aki (jóval) idősebbet választ vagy az, aki (jóval) fiatalabbat?

Ezt nem mondta a tévé.

Meg azt sem, hogy mindenféle leosztásban (nő>férfi, férfi>nő, férfi>férfi, nő>nő) 93 % a válás esélye, vagy csak a klasszikusnak számító érett pasi-fiatal nő formációban?

Nem tudja a választ. (A férjem.)

Én sem.

Ahogyan az sem egyértelmű, mi miért vagyunk a hét százalékban. Jó, oké, egyelőre, de most igen, és jó rég, erre azért lehetünk kicsit beképzeltek, nem?

Szóval, ha a recept kéne… haha, miért kéne, nincs is, főzni se lehet szakácskönyvből, kizárt, hogy minden van otthon, ami ír a szerző, mindig variálni kell valamit, aztán vagy jó bele, vagy kuka.

Vagy ráfogjuk, hogy házasság újragondolva.

Sáfrányos paprikáskrumpli.

Vagy mákosguba darálatlan mákkal. Ezt kapta az én férjem az első vacsorán, ami majdnem az utolsó lett - a statisztika szerint legalábbis. Én viszont, mint már mondtam, hülye naivan azt gondoltam, egyikünk se normális ugyan, de akár vagy pont ezért működhet is a dolog, pláne, ha képes elrágni a gubát így is. (Esküszöm nem direkt volt!) Kicsit csikorgott közben, de azért nyelte, és ha épp nem (sok) vizet ivott rá, akkor röhögött. Én meg kiegyeztem magammal, hogy ez nem rossz jel, még ha csattanónak kissé közhelyes is.