Végül úgy döntöttem, nem jelölöm be a srácot a Facebookon, az olyan snassz, inkább felugrom hozzá, mintha épp arra jártam volna. Sokáig vacilláltam, okos dolog-e rárontani, meg mégiscsak neki kéne kezdeményezni, ő a fiú, de ahogy teltek a napok, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem fog felhívni. (Azt olvastam, két nap a lélektani határ, ha addig nem jelentkezik, akkor már kicsi az esély rá, hogy felbukkan.)
Lehet, hogy elvesztette a számomat.
Pedig valósággal könyörgött érte, még térdre is rogyott az utca közepén, bizony. Nagy mókamikinek tűnt, de azért egy térdre rogyás csak jelent valamit!
Volt egy hívásom hétfőn egy ismeretlen számról, de a barátnőm megcsörgette a mobiljáról, és kiderült, hogy valami hülye bank meg az ajánlata.
Eleinte a klotyóra is a telómmal mentem, de aztán rájöttem, hogy ez milyen szánalmas már, és direkt bent hagytam a mobilt a munkahelyemen, hogy ne nézegessem folyton, kapja be, ha ennyit váratott, juszt se érjen el most már. Mondjuk éjfélkor azért bekocogtam az irodába, nézett is nagyot a biztonsági őr, hogy ilyenkor rohangászok, célzott rá, hogy szívesen hazakísérne, ha nem lenne szolgálatban, szánalmas.
Aztán nem bírtam tovább, és elmentem az asztrológusomhoz, aki szerint nagy dolgok vannak készülőben, csak meg kell ragadnom a lehetőséget, nem szabad totojázni.
Ezt úgy értelmeztem, hogy vegyek egy kalácsot.
Persze kellett valami mese hozzá, hogy erre volt dolgom, nehogy már azt higgye, miatta utaztam át a fél várost.
Eléggé meglepődött, mikor meglátott, de azt hiszem örült nekem. Olyan édes volt, ahogy majszolta a kalácsot…
Éreztem én, hogy árad a magány ebből a srácból, vágyik a szeretetre, de nem képes kimutatni, pasi na.
A konyha úgy nézett ki, mint Szíria a hírekben.
De visszafogtam magam, nem kezdtem el mosogatni, amúgy is egyszerűbb lett volna felrobbantani, mint kitakarítani.
A szobában se volt sokkal jobb a helyzet, az meg leginkább egy menekülttáborhoz hasonlított, kérdeztem, hogy nemrég költözködött-e be, erre furcsán nézett, úgyhogy nem firtattam a dolgot, gondolom komoly trauma érhette, azért is nem jelentkezett.
Látszott a fején, hogy fél.
De a kalácsot azért megette.
Nem tudom, mondtam-e már, de a megismerkedésünk pillanatában tudtam, hogy lelki társak vagyunk. Már a tarkóján láttam, komolyan! Egy nő megérzi az ilyesmit. Éreztem persze mást is, pláne mikor az ölébe ültem, de a lényeg azért a szív, ami láthatatlan. Vagy az a szem. Szív. Mindegy.
És működött a kémia! Azért az sem mellékes.
Olyan édes volt, ahogy hozzám bújt ott a bárban. Csak csókolóztunk persze, nem vagyok az a füttyentésre felugrós típus, pedig szerette volna, ha nála folytatódik az este. Nem mondta, de láttam a szemén. Meg a nadrágján. A kis drága, hogy ficergett!
Kicsit azért bántam reggel, hogy nem mentem föl hozzá, tök jó lett volna együtt ébredni, reggelit készíteni Szíriában, amíg még alszik, de lehet, hogy beelőzött volna egy ágyba kávéval, mert ilyen is van.
Aztán vártam a hívást.
Aztán vettem a kalácsot, micsoda remek ötlet volt! Úgy láttam, Ő is megkönnyebbült, hogy nem neki kellett kezdeményezni. Csomó pasi kínlódik ilyen helyzetekben, hogy mit mondjon, meg le ne égjen, meg ki ne kosarazzák, na hát én ettől megkíméltem a drágát. Még az a szerencse, hogy ismerem a pasikat.
Nagyon jót beszélgettünk!
Meg is mondtam neki, nagyra értékelem, hogy figyel rám (a srácokat dicsérni kell!), és ma különben is tízmilliószoros nap van, úgyhogy kész szerencse, hogy most találkoztunk.
Erre magyarázott valamit Hawkingról, mire felsikoltott bennem egy hang, hogy istenem, csak Az idő rövid történetét el ne mesélje, belehalok, ha még egy pasitól végig kell hallgatnom. (Vajon tanulmányozták már a pszichológusok azt a kérdést, miért cuppannak rá a férfiak erre a szerencsétlen rokkant mókusra, aki elhagyta a feleségét, pedig törölgette a nyálát évekig, mert jött egy rövidebb szoknya, rohadék?)
De megúsztam ezúttal az előadást, hála a tízmilliószoros napnak szerintem.
Aztán felmerült bennem a kérdés, hogyan tovább?
Nem volt egyértelmű ugyanis, mit akar a srác.
Nem mintha az egyértelmű lett volna, én mit akarok.
Szerencsétlenkedett na, én meg mégse ronthattam rá.
Megértem én, hogy tisztel, meg nem is ittunk annyit, mint múlt pénteken, de azért legalább megpróbálhatott volna megcsókolni.
Meggyőződésem, hogy mi nők tehetünk arról, hogy a férfiak ilyen tutyimutyik. Az exem anyja például. Meg a hozzá hasonlók. Képtelenek igazi férfit nevelni! Legfeljebb macsóra futja, az meg kell a francnak.
Azt azért nem bántam volna, ha direktebb. Nem nagyon, de kicsit. Úgy tűnt, még meg is könnyebbült, amikor célozgatni kezdem rá, hogy nemsokára megy az utolsó buszom.
Mivel nem ajánlotta fel, hogy elkísér, ellenben odaadóan fixírozott, arra a következtetésre jutottam, hogy szeretné, ha maradnék, csak nem meri kérni, nehogy azt higgyem, csak arra kellek neki. Úgyhogy megkérdeztem, nem aludhatnék-e itt – és gyorsan hozzátettem, természetesen szigorúan csak alvásról lenne szó. (Nehogy már azt gondolja, azért jöttem, hogy!)
Csalódottnak tűnt.
Én pedig megsajnáltam.
Mindig itt kúrom el különben.
