aki s ami nem a vágyakról szól: az a vágyakról hallgat (Fodor Ákos: SMS Buddhának)

Madame Fregoli

Madame Fregoli

Kasszapara

2017. június 09. - Madame Fregoli
Csak én adok elő minden alkalommal burleszkmutatványt a pénztárnál? Vagy úgy van kitalálva a rendszer, hogy minimum ketten kell vásárolni menni (egy rakodó, egy szedő a kasszánál) - és a kettőből egy se lehet gyerek, mert akkor az már nem burleszk, hanem görög tragédia, amelyben az elborult anya végül utódain áll bosszút, nem a kaszáson, akarom mondani a kasszáson. (Igaz, esetünkben a két nagykorúból álló team se ideális megoldás, mert azok meg szakítanak, mire végeznek, ugyanis mindkettő a saját szisztémája szerint rámol, és csupán egy pontban egyezik a két stratégia: a tojás van alul.)
Visszatérve a kasszásra, az meg csóválja a fejét. Siet. Kivéve, ha nem jut eszébe egy kód, mert akkor percekre lefagy a rendszer, amíg valaki a távolból végre be nem kiabálja a megoldást.
Lehet, nem is ő, hanem a szalagja siet. Vagy a csipogója. Nem tudom. De azt igen, hogy hiába pakol ki az ember a bevásárlókocsiból bűvésztempóban, a hétvégi nagybevásárlás kellékei (1000 dolog, amit fel kell falnod, mielőtt meghalsz) rendre a kasszás ölében és jobb könyöke alatt landolnak.
Aztán elfogy a hely, te még mindig a karton ásványvizekkel szenvedsz a rágók magasságában, és a vonalkód-leolvasáson frissen átesett cuccok földre küldik a régebbieket - az egyik biztos a gigadoboz tojás. 
Hacsak nem löksz időben egy kocsit a szalag túlsó felére - de hogyan is lökhetnél, hisz még mindig csak a borotváknál tartva teríted a cuccot a kasszás keze alá?
Ezen a ponton szokott átmenni esetemben burleszkbe a show, ugyanis a cunamiként haladó pakkok egynémely rendbontó eleme kiugrik a sorból, és ha nem törik/szakad/árad magától, akkor rálépek.
Vagy én vagy a mögöttem álló bajszos férfi.
Lehet, hogy paranoiás vagyok, de mindig áll mögöttem a sorban egy bajszos férfi. Környékbeli. Vagy nem, mindenesetre bermudában és papucsban szaladt ki a boltba, és most vérben forgó szemekkel és póló alól előmeredő, kunkori szőrös pocakkal figyeli a ténykedésemet.
Még az árukészlet fele sem csipogott tova a szalagon, de már morog, előreengedni a két sör egy rövid plusz virslivel meg már késő menet közben.
Ha gyerek is van az embernél, akkor a bajszos az első problémánál (úgy mint lepotyogó ez-az, vagy "figyelem, figyelem, kérek egy vezetőt a kasszához" illetve: "nem tudja asszonyom, ez a sokmagvas bajor buci vagy a teljeskiörlésű, E-számmentes norvég vekni?" ) áttolja a szájában a fogpiszkálót jobbról-balra, majd balról-jobbra, végül szitkozódva átmenekül a másik kasszához.
De az embernek megkönnyebbülni sincs ideje, mert a kasszás megadja a kegyelemdöfést: kéri a pontos kártyát, ami hol van? A cuccod fele a kosárban (jobb híján visszapakolva), a másik felét próbálod a szatyrodba gyömöszölni, illetve próbálnád, ha meglenne az a kurva szatyor, de szerencsére egészen kicsire össze lehet hajtogatni, úgyhogy kénytelen leszel venni egy jó nagy hómleszszatyrot ötszázért, mert a sima eldobhatósnak leszakad a füle, meg amúgy is pusztul a bolygó, az idegeidről nem is beszélve.
De a kártya előkerül, akkor már csak a másikat kell megkeresni, amivel fizetsz, amire nem rejtélyes pontokat gyűjtesz, hanem rejtélyesen gyorsan fogyó forintokat, de mégis jobb így, mint kápéban, mert így legalább nem szembesülsz azzal, hogy mennyit költöttél, a telefonod persze pittyeg, tranzakció pipa, de ha épp nincs limittúllépésed, meg se nézed, és akkor tulajdonképpen nincs is nagy vész, csak a szalaggal, a kasszással meg  a bajszossal kell megküzdeni hétről-hétre.                   

Az extázis nyomában

Szóval az van, hogy az ember egy gyenge pillanatában úgy dönt, elmegy megnézni egy koncertet, amelyet egy nagyjából húsz évvel korábban – nagyjából húsz éves korában - kedvelt együttes ad.

Persze előre tudható, hogy a dalokon kívül minden megváltozott, azok meg már józanul nem tetszenek neki, legfeljebb megbőgetik a a nosztalgia miatt, de az se rossz persze.

Tehát a kérdés nem az, akarja-e hallani az ember azokat a régi számokat, hanem valami más, aminek semmi köze a színpadon még mindig szimpatikusan ugráló, ám haját vesztett énekeshez.

Veszélyes hely egy ilyen koncert, mert garantáltan összefut az ember egy rakás régi ismerőssel, egykori szubkultúrájának megannyi többé-kevésbé eldeformálódott képviselőjével, akiket vagy nem ismer fel, vagy azok nem ismerik fel őt. Van, aki nagyon más lett, van, aki önmaga paródiája, kínos ez is, az is. Csak az nem egyértelmű, kinek.

Az esetlegesen felbukkanó barátokkal se egyszerű. Kedves legyél inkább, vagy őszinte?

(Kedves!)

Ez itt még mindig szép, és még mindig árva. A másik meg már az. (Fene se érti. Mondjuk nem ígérte senki, hogy van igazsága az ügynek. Azt a taknyot meg - ismerjük őt is rég - még mindig szereti valaki. Fel se hozod, minek fájdítani.)

Amannak volt pár jó éve. Vagy most jön pár jó. Honnan nézzük?

Különben meg van egyáltalán olyan, hogy jó év?

Tekerős a fagyi.

Három sorral előrébb áll egy srác. Folyton hátrafelé forog, bámul. Jé, van még facér, helyes pasi ebben a generációban?

Nem, nincs. Te sem vagy az. Se helyes pasi, se facér. Szerencsére. Baromira nem szeretnéd elölről kezdeni valakivel. Nem, tényleg nem. Csak néha.

Abban biztos vagy, hogy nem lesz dolgotok egymással a sráccal, de abban nem, hogy nem volt-e valamikor. Az összes volt szerelmedre hasonlít. Nem, valójában egyikre se, de ha körbe nézel, az az érzésed, a Budaörsi koleszban nőtt fel itt mindenki, onnan olyan átkozottul ismerősek mind, beleértve ezt a csókát.

Kicsit kihúzod magad, és igyekszel kevesebbet vakarózni. Ez se bámulna úgy, ha tudná, talán tetves vagy, mert nem csak a matekházi jön haza rendszeresen az iskolából.

Felröhögsz.

Pedig csak egy fröccsöt ittál. Nem, nem Aperol Sprizt-et, pedig egyértelműen ez a divat Budapesten, de te mindig inkább alteros voltál.  

A rozé fröccs már nem menő, viszont finom, de maradjunk a fehér folyóbornál, helló, szépszemű csapos srác, az anyád lehetnék, de szarul hangzik.

Így tér meg az ember a gyökereihez különben, megint be tud rúgni egy pohártól, olyan ritkán iszik. Mondjuk kamaszkorában kóla volt benne, nem szóda. VBK, BTK, URH.

Tequila. Só, citrom, nyelv. Akkor már nem a zsebpénzt kellett beosztani. Bár azt se tudtad soha.

A vállalati bulik émelyítő zsúrpálinkája.

A randiitalok.

Kivel mit ittál, emlékszel?  

Kiröhögted a pezsgőt meg az epret? Untad, aki bort hozott, pedig anyukád szerette? Dobtad azt is, aki Párizsba vitt mulatni, és erőltette a kagylót vacsira, kár, hogy te attól okádsz, nem a vodkától?

Tényleg, a vodkás csávó, na, ő kellett, ő kellett volna. Épp csak életvitelszerűen nem alkalmas.

Mikor szoktál le a táncról?

Mások se táncolnak, de ők legalább beiratkoztak kismamazumbára.

Most se táncolsz, pedig körülötted anyukatestű negyvenesek esnek extázisba éppen.

Határozottan és eltökélten boldogok ma este.

Az X-generáció odateszi magát.

Picit nevetsz, picit szarul érzed magad, valami történt a lábaddal, vagy a fejeddel, vagy valamiddel.

Tudja valaki, mi az a puca?

Mondja a barátnőd, hogy nem lát szemüveg nélkül. Javaslod, rajta, vegye föl. Minek? - kérdez vissza.

Többek közt ezért szereted száz éve.

Kicsit rázod magad a ritmusra, billegsz, ízesülsz, mert mindenki tombol már körülötted, közel az éjfél, ki kell használni az időt, sokba van a bébiszitter. Kevesebbet szexelsz, mint rég, de többet jógázol, és gyereket is szültél, bírja a csípőd, bírja a combod, akár ugrálhatnál is másfél órát, meg se kottyanna.

A tüdőd is oké, rég leszoktál a cigiről, csak a hiányáról nem.

A barátaid se dohányoznak már, így legalább kisebb a kísértés.

Egy nő időnként rágyújt az előtted lévő sorban, kicsit rúzsos fogai közé veszi a cigarettát, miközben a retiküljében turkál a telefonja után – szelfizne egyet a barátnőivel – megkívánod nagyon, nem a nőt, a cigarettát, de, ha a nőt kívánnád, se csodálkoznál, annyi minden megtörtént már, meg az ellenkezője is. És emiatt akár nyugodt is lehetnél, ha nem aggódnál azon, hogy de mi fog történni még, és mi nem fog történni soha?

Ráadásul a vizes ruhát is bennhagytad a gépben.

Még tegnap. 

Szöszi szeretlek

A nagyanyám megérezte a halálát, bár orvoshoz sose járt, annak ellenére, hogy városi asszony volt világéletében, és a természetes gyógymódok se izgatták. A szabadság annál inkább, bár ezt a szót sose használta, és nem is jutott neki sok belőle soha. Talán épp ezért ragaszkodott hozzá, hogy ne vizsgálgassák, ne gyógyszerezzék, ne nyúlkáljanak a testébe idegenek.

Úgyhogy sokat veszekedtünk a vége felé. Mindenáron meg akartam menteni, és ezért vesztettem el, de most nem erről akarok mesélni.  

Szóval érezte a nagyanyám, hogy kevés már az idő, és míg más ilyenkor végrendeletet ír, búcsúzik vagy kórházba vonul (vagy kórházba teszik), ő kiment a kertbe, és elégette a holmiját. Nem a ruhákat vagy a bútorokat, hanem a leveleket, feljegyzéseket, mindazt a kevés: kitelepítést, háborút, kommunizmust és unokázást túlélt személyes holmit, kincset, ami fontos volt valaha neki.

Nem tudom, mit érzett közben. Mármint, amíg égetett. Fájt a szíve, vagy épp sóhajtott egy nagyot, hogy lám, ez is elmúlt, meg az se számít már? 

Egy biztos, nem akarta, hogy a halála után beleolvassunk a naplójába, vagy megtudjunk történeteket, amelyek nem tartoznak ránk. Szerinte. Ő mindig mindenkit meghallgatott, de meg nem nyílt senkinek.

Még nekem se.

Talán most már elmondana egy s mást, ma már lehet, hogy tudnám, mit kell kérdezni és hogyan, de a húszéves önmagammal nem igen tudott mit kezdeni, mondjuk én se.

Szóval elégetett mindent, amiből kiderült volna, hogy volt élete a palacsintán, a körtebefőttön és a gyermekmegőrzésen kívül.

Illetve egy csomag tábori levelezőlap megmaradt. Megtaláltam. Nem hiszem, hogy elfelejtkezett volna ezekről, valószínűbb, hogy nem tudta tűzre vetni őket. Talán, mert az a szép, fiatal férfi, aki írta őket a frontról, az a bizonyos Németh László szakaszvezető is elégett fél évszázaddal korábban, találat érte a gépét. 

Ennyit tudunk róla, meg hogy szerette a nagyanyámat. A családi legenda szerint fogtechnikus volt a háború előtt, és a nagyanyámnak azért kezdett udvarolni, mert ilyen szabályos és gyönyörű fogsort még ő sem tudott készíteni, de látni sem látott soha.

Látni mondjuk én se láttam - élőben legalábbis - azt a gyöngymosolyt. Az éhezés, a terhesség, majd a napi két doboz mentolos Filtol cigaretta elvitte azokat a fogakat addigra, hogy én megszülettem. Fotók vannak, meg látom az apám örökségét, annak a fogsornak a másolatát, meg persze a szeme, az ő tejcsokoládé tekintete is ott van az arcában, szóval el tudom képzelni, mire gondolt a szerelmes szakaszvezető a fronton. 

Én a nagyapámra hasonlítok - aki nem a Laci lett végül.

Az örökségem pedig ez a hét darab tábori lap. Nézegetem, és nem értem, hogy lehet, de egyetlen gyűrődés sincs egyiken sem, pedig már én is hányszor költöztem, még a pecsét is olvasható, meg a cenzor aláírása az egyiken - engedélyezte, hogy Laci kellemes húsvéti ünnepeket kívánjon a menyasszonyának.

43-ban még olyan a Laci írása, mint a nagyanyám fogsora.

44-ben meg mint az enyém. Csálé.

Aztán meg semmilyen.

Nem tudom, Nagyi hogy élte túl a háborút. (Csak azt tudom, hogy a Laci sehogy.) Azt mesélték, hogy egy ideig egy ládában lakott, mert az oroszoknak is tetszett a fogsora többek közt, és ecetes paprikát evett hetekig, de azt nem tudom, mi volt, amikor megtudta, hogy a vőlegénye nem jön haza. Meg még sokan mások se. A fivére meglett aztán, bár nem nagyon élt már, de a lába még vitte, hazaért, etették, szerették, megmaradt, szóval jó dolgok is történtek azért. Végül is.

Nagyi is felnőtt, tizennyolc éves volt, amikor vége lett a háborúnak. Szerencséje is volt, sokszor. Azt hallottam, nem tőle, hogy azért vannak golyónyomok a veranda fagerendájában, mert a nagyi nézte az égen a gépeket, és valamiért nem jutott eszébe félni tőlük, de az a pilóta a feje fölött nem az a pilóta volt, akire gondolt, hanem egy másik, aki szerint minek az a szőke lány ott a verandán.

A Nagyi megúszta a golyókat, viszont a Tatától megkapta élete első és utolsó pofonját, amitől beesett a konyhába, aztán meg hozzáment a szomszéd Ferihez, aki megúszta a háborút a Lacival és a saját szerelmével ellentétben, valamint tudott oroszul. Abban a két évben, amit a háború vége után még Budapesten töltött, biztosította a mi családfánk folytonosságát, majd Ausztráliában, Kennedy néven egy másikét is - de ez megint egy másik történt, vagy nem?

A nagyanyám haragudott rá úgy negyven évig, beszélni se lehetett róla, aztán egy nap úgy döntött, megbocsát. Végül is, mit várhattam egy embertől, aki a fronton nőtt fel? - mondta, aztán kiöntötte a vizet a vájlingból a fenyő alá. Nyár volt. Mosta a borsót. Vagy az uborkát.  

Fura műfaj ez. Már nem a kovászolás, hanem a megbocsátás.

"Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket" - ez áll az összes levelezőlapon a feladó felett.                                   

Tökmindegy

Morog, visszamorogsz, de lehet, te kezdted a vitát úgy tíz éve, csak már nem emlékszel. Talán akkor is bal lábbal keltél föl, mint ma, és hiába nyíltak a terasz körül a rózsák, meg sütött a májusi nap, csak felrúgtad dühödben az asztalt.

Van ilyen.

Mert megint elfelejtette. Vagy épp ez az: nem felejtette el. Mert leejtette, elveszítette, leette, leitta vagy elitta, elkésett vagy túl korán jött, mert fárasztó, mert rosszkedvű, mert túl hangos vagy mindig kuka, mert beszél, mert hallgat, mert nyavalyog folyton, de nem képes az érzéseiről beszélni, mert örökké csak a szexre gondol, vagy eszébe se jut már, mert sosincs otthon, mert egész nap hever a kanapén alsógatyában, mert túl sok, mert kevés, mert mindig csak a tévé, a számítógép, a foci, a csajok, a pia, a haverok, de miért nincs neki egy se, mint más normális férfinak, és nem vásárolt be, de bevásárolt, csak nem azt vette, amit kellett volna, a mosogatásról meg az akváriumpucolásról nem is beszélve.

Szóval morogsz, visszamorog, vagy fordítva, mert ő kezdte a vitát úgy tíz éve, csak már nem emlékszik. Talán akkor is bal lábbal kelt fel, mint ma, és hiába kapott kolbászos rántottát reggelire, és hívta fel a haverja, hogy kész a kocsi, csak felrúgta az asztalt dühében.

Mert megint azt mondtad valami kapcsán, hogy soha. Vagy azt, hogy mindig, és kibírhatatlan ez az általánosítás örökké. És nincs nyugta egy percre se, mindig csinálni kell valamit. És sosincs ideje semmire. Mert folyton kitalálsz valami feladatot neki. És mert különben is leejtetted, elvesztetted, lekésted, elszalasztottad, meghúztad vagy megtörted, nem ő volt, biztos, és mert soha nincs időd, de az anyádra persze mindig, talán vele kéne élned vagy a barátnőkkel, nekik legalább nem kell inget vasalni, amit aztán fel lehet róni hetente, és a telefonszámla is kevesebb lenne úgy, ha beköltöznének.

Aztán elrohan, vagy elrohansz, és végre csönd van.

Remek!

Nem vagy benne biztos, hogy belőle van eleged vagy a vitából vagy azért leginkább mégis csak önmagadból.

És eszedbe jut az is, hogy van az az állapot, amikor tökmindegy.

Az elején. Amikor még nem számít, mit ejt le, mit felejt el és mit nem felejt el, mit siet, szalaszt vagy halaszt el, mit tesz, és mit nem tesz azon felül, amit együtt tesztek.

És a végén van ez még így, ilyen egyértelműen. A tökmindegy. Amikor nem még, hanem már tökmindegy, ki ő, és mit csinál, vagy mit nem csinál - együtt meg nem csináltok semmit - és nem morog reggel, ha bal lábbal kel fel, és nem morogsz vissza te se, vagy fordítva, az asztal meg ácsorog tehetetlenül a rózsaillatban, és reméli, hogy talán mégis felrúgják, de nem.

És mikor ez beugrik, frászt kapsz, és utána szaladsz, de beelőz, vagy fordítva történik az egész: nem számít, tökmindegy.     

 

 

Hogyan csókolsz ma?

Volt az ovis csók az asztal alatt. A pajti nevére nem emlékszel, de arra igen, hogy vödör volt a jele, és te beszélted rá, hogy bújjon be veled a műanyag abrosz alá. Persze utólag nem ezt mondtad a Magdi néninek, meg anyukának se.

Aztán jött a tábori emlékezetes, az első, amennyiben az ovis volt a nulladik. Sárban, őrségben, Balatonparton, éjszakai túrán, sátorban vagy kertmoziban csattant el - álmodban leginkább. De az álmok akkoriban néha mélyebbre égtek, mint a valóság. (Mondjuk mostanában is, de ez már a kései szentimentalizmus vagy a korai szenilizmus hatása.)

És persze volt a kamaszcsók. Ami különben nem csak tizenéveseké. Az a fajta, tudod, amitől elájulsz vagy majdnem. Felfoghatatlanul izgalmas, ilyesmit érezhetett Alice is, amikor beesett a nyúl üregébe, és még nem számolt a gonosz szívkirálynő felbukkanásával a sztoriban.

A csókok többsége azért ennél persze jelentéktelenebb.

Alig emlékszel rájuk, de ez nem is mindig baj.

Különös érzés visszagondolni bizonyos emberekre akiket sikerült/akiket képes voltál megcsókolni.

Győzelem és szánalom, közöny és mámor, biztatás és búcsú, vigasz és kínzás. Csók.

Az élet persze nemcsak dráma. Vannak helyes kis hétköznapi csókok. Mintha ennél egy hókiflit menet közben.

Hipp-hopp, harapod, porcukros marad a szád utána, finom.

És vannak keserű csókok is. Részeg csókok, dohány ízű csókok, izzadt csókok. Nem érted, miért szeretted egyiket-másikat mégis annyira.  

Felejtős és a felejteni való felejthetetlen csókok.

Csókok, amelyek el sem kezdődnek, és már véget is érnek.

Csókok, amelyek elkezdődtek egyszer, és igazából sose érnek véget. Ha koncentrálsz, kicsit még mindig érzed azt a szájat a tiéden, pedig.

Ez általában nem hitvesi, inkább Hufnágel-műfaj.

Mert, ha nem az lenne, már véget ért volna. Az a bizonyos csók, nem a ma reggeli, pedig attól vagyis ettől kisütött a nap.

És ott vannak még az el nem csókolt csókok is. A megzavart pillanatok. Az elszállt ihletek. Az elbaltázott, elfelejtett, elhibázott, elkapkodott és kihagyott lehetőségek. A csókok, amelyekről józanság, nagyképűség, félelem, okoskodás okán lemondtál, mint a desszertről ebéd után. És amelyeket mind egy szálig számon tartasz ellentétben azokkal, amelyeket gondolkodás nélkül behabzsoltál.   

 

 

      

Mi meg a Macronék

Azt mondja a férjem, 93 százalék, hogy el fogunk válni.

Mondjuk, bizonyos napokon én 100-nak gondolom a 93-t, de ma pont nem, úgyhogy rákérdezek, honnan veszi? Azt feleli, a tévében hallotta, hogy akkora korkülönbség esetén, mint a miénk, ez a statisztika, kész-passz.

Az „akkora” az konkrétan húsz évnyi – most elmerengtem azért, jobban hangzik-e, hogy két évtizednyi, de nem, ráadásul akarom én, hogy jobban hangozzon? Nem. Tizennégy év, egy közös gyerek, két macska és (pláne) egy kutya után már minek kozmetikázni bármit is.

Kérdem viszont a pasitól, tudják, attól, akihez hozzámentem gyanútlanul, a gyászos statisztika ismerete híján, a „nagy” korkülönbség ellenére, hogy akkor a 7 százalék az mi vagyunk, meg a Macronék, akiknél 25 van különben, ráadásul fordítva?

Erre morog valamit az orra alatt, azt hiszem, eltoltam a dolgot, amikor említettem a minap a franciával kapcsolatban, hogy kicsit szerelmes vagyok belé, azt hiszem.

Akkor azt mondta, hogy már csak ez hiányzott. Aztán olvasott tovább.

Most viszont mégis csak morog.

Nyugtatom, hogy mi már kétszer hét éven is túl vagyunk, azaz két lehetséges világégésen, meg néhány nem dátumhoz kötött valódin is. Nem nyugszik meg. Vagy, mert nem ideges, vagy, mert tud valamit, amit én nem szeretnék!

Miért válik el mindenki, ha jóval idősebbet választ? – Illetve csak majdnem mindenki, mi és a Macronék ugyebár nem.

És mi a helyzet: az megy világgá idővel, aki (jóval) idősebbet választ vagy az, aki (jóval) fiatalabbat?

Ezt nem mondta a tévé.

Meg azt sem, hogy mindenféle leosztásban (nő>férfi, férfi>nő, férfi>férfi, nő>nő) 93 % a válás esélye, vagy csak a klasszikusnak számító érett pasi-fiatal nő formációban?

Nem tudja a választ. (A férjem.)

Én sem.

Ahogyan az sem egyértelmű, mi miért vagyunk a hét százalékban. Jó, oké, egyelőre, de most igen, és jó rég, erre azért lehetünk kicsit beképzeltek, nem?

Szóval, ha a recept kéne… haha, miért kéne, nincs is, főzni se lehet szakácskönyvből, kizárt, hogy minden van otthon, ami ír a szerző, mindig variálni kell valamit, aztán vagy jó bele, vagy kuka.

Vagy ráfogjuk, hogy házasság újragondolva.

Sáfrányos paprikáskrumpli.

Vagy mákosguba darálatlan mákkal. Ezt kapta az én férjem az első vacsorán, ami majdnem az utolsó lett - a statisztika szerint legalábbis. Én viszont, mint már mondtam, hülye naivan azt gondoltam, egyikünk se normális ugyan, de akár vagy pont ezért működhet is a dolog, pláne, ha képes elrágni a gubát így is. (Esküszöm nem direkt volt!) Kicsit csikorgott közben, de azért nyelte, és ha épp nem (sok) vizet ivott rá, akkor röhögött. Én meg kiegyeztem magammal, hogy ez nem rossz jel, még ha csattanónak kissé közhelyes is.

 

 

                   

Szintén zenész?

- avagy alapszabályok, amelyekkel nem árt tisztában lenni, ha egy mikrofonbálvánnyal készülsz házasságra lépni

  1. Ha a színpadon ő az imádott frontember, nem valószínű, hogy otthon elviseli, hogy jobban szereted nála, például, a macskát. Vagy azt, hogy egyáltalán van macskád.
  2. Jó, ha gyorsan megemészted, mostantól a pasid különféle tárgyai – jó esetben csak a tárgyai - kerülnek lányszobák horgolt terítős kanapéira. Cserébe plüssállatok és egyéb színes, szagos ajándékok ömlenek haza, szerencsére a zenészednek csak útban van valamennyi, és mivel férfi is, nemcsak zenész, észre sem veszi, ha a kukában találsz helyet a kis cukiságoknak. Jó érzésű illetve haláluk után szentté avatott zenészfeleségek állandó kapcsolatban állnak az adományboltokkal, illetve hátrányos helyzetű kistelepüléseket támogatnak.
  3. Jó, ha bírod a hangerőt, és nemcsak a koncerteken. És ne lepődj meg magadon, ha egyre gyakrabban az erdőben ébredsz, vagy a tengerparton - utóbbi nem életszerű, hacsak nem a mulatós műfaj valamely neves előadóját szerezted meg, vagy az aktuális politikai elit egyik házikedvencét – netán azon kapod magad, hogy életvitelszerűen tartózkodsz a kert végi sufniban.     
  4. Dobossal járni kész katasztrófa hangerő szempontjából, viszont ők legalább bólogatnak néha, mert nem hallják az érveidet.
  5. Ha nemcsak egy zenészt, hanem egy házi stúdiót is nyertél, akkor tanulj meg tűsarkú nélkül lábujjhegyen járni. Mondjuk legalább mosogatni, porszívózni, gyereket nevelni se szabad időnként, legfeljebb a távollétében.
  6. Végre egy férfi, aki nem tesz szemrehányást a századik pár cipő vagy táska láttán! Miért is tenne, hisz nincs pénzetek századik cipőre meg táskára! Tudod te, kedves kis kezdő zenészfeleség, mibe kerülnek a fémkütyük a stúdióban, amikről nem sejted, és ötven év házasság után sem fogod sejteni sem, mire valók – hahaha, ötven év házasság... (Egy zenész legféltettebb titka nem az új csaja, nem ám! Ne a szállodai számlát keresd a zsebében, hanem a gitárboltét – bár rutinos férjzenészeknél ilyen úgysincs.)
  7. Alapszabály: a vokalistalányokat minden szezonban le kell cserélni! (És az új vokalisták mindig szebbek, fiatalabbak és csillogóbb hajúak a korábbiaknál, de legfőképpen nálad.) Lehet tiltakozni a szokásjog ellen, de minek. Rutinos zenészfeleségek felcsapnak menedzsernek, és onnantól van némi befolyásuk a castingra - meg a költségvetésre, e kettő időnként jó néhány ponton összefügg.
  8. Azért is jó zenészhez menni, mert nem kell többé bulizni járni. Gondolj csak megboldogult tinédzseréveidre! Ugye milyen rohadt fárasztó volt caplatni az éjszakában? Na, ezt megúszod mostantól. Csütörtöktől-szombatig ugyanis dolgozni fog a párod – igen, a buli szó zenészcsaládokban nem a szórakozást jelenti, hanem a melót – vasárnap pedig ájultan hever majd, és fáj a feje. A többi napokon te leszel hulla, mert hétfőn és kedden és szerdán se túl aktív az embered.
  9. Ja, a nyaralás is felejtős, mert, ha hajózik is a déli tengereken, nem veled, hanem sok ezer turistával időz, akiknek ő az egyik desszert a vacsi után.
  10. Jó, ha beletörődsz, hogy délelőtt alszik, nem éjjel. Délután pedig próbál magához térni. Majd stúdiózik vagy pakol. Hogy utóbbi tevékenység mit jelent voltaképpen, az sose fog kiderülni, de nem is baj. Kellenek a kis titkok, különben túlságosan kiismernéd, és elmúlna a rajongás. Jó volna, ha a gatyáját, amely után mások úgy ácsingóznak, nemcsak akkor rángatnád le róla, ha mosol.            
  11. A zenész pasik kivétel nélkül kitűnően főznek. Csak kell hozzá egy tévéműsor, ahol ezt bemutathatják.
  12. Szülj neki gyereket! Ha már ketten imádjátok, az voltaképp közönség. Így esélyes, hogy otthon marad. Feltéve, ha ötven feletti. Feltéve, ha nincs buli.
  13. Ne reménykedj. Múzsából lehet idővel feleség – de feleségből sose lesz múzsa. Vagy, ha igen, akkor csak a halála után. Ennyit meg nem ér a dolog.  

 

    

Egy egész nap!

dolcevita.jpg

Reggel a nő a csendre riad. Jesszusom, elaludtunk, gondolja, és pattan ki az ágyból, pedig negyven felett már nem kellene pattannia – a császármetszés után, egy évtizeddel korábban az éjszakás nővér nemcsak a katétertől szabadította meg végre-valahára, de azt is megtanította, hogyan kellene felkelni: nem hanyattból startolva, hanem lassan, oldalról tolódzkodva a felvágott has illetve a rozzant derék okán.

Persze mire mindez eszébe jutna, már rég felpattant, nyilal is a háta, és a sötétben a gyereket szólongatja, az ágyában keresi. De nincs ott.

Tovább

Valentin

Az asszony valamivel három után lép be a boltba. Ági először nem ismeri meg a félhomályban. A nap igazából nem kelt fel hetek óta, csak a köd dereng az utcán. A boltban meg megrekedt még november táján valami álmos, kuckószagú sötét, hiába gyújtja meg Ági az összes kis égőt a polcok felett, a sarkokban mintha poros fekete macskák aludnának összegömbölyödve, az érkezőknek pedig sötét folt az arca, amíg oda nem jönnek a pult közelébe, ott erősebb a fény a kassza miatt.

Az asszonyból is csak a világos, prémes gallér látszik tisztán, amikor belép. A sarka kevélyen kopogott az imént a bolthoz vezető lépcsőn lefelé, a jég úgy tűnt, nem érdekli. Biztos autózik. Nincs nála zacskó vagy nagyobb táska, mint azoknál a nőknél, akik busszal járnak.

Csak amikor köszön, akkor jön rá Ági, hogy ismeri. Lassan beszél, kóstolgatja a szavakat, magas hangon, hízelegve nyújtja a magánhangzókat - nem lehet eltéveszteni.

Mondhatni, törzsvendég, vagyis inkább csak az volt, régebben. A közelben van egy híres iskola, a gyerekeket odahordják, pedig amúgy messze laknak. A zsúrokra, meg a karácsonyi bulikra keresett a nő Ági boltjában mindig utolsó pillanatban valami apróságot, ha még volt idő kicsengetésig.

Egyszer jött a férfi helyette. Akkor találkoztak először.

Az utóbbi időben elmaradt az asszony is, de ezt Ági nem bánta. Azóta félt tőle, hogy egyszer újra betoppan, mióta látta őket Bálinttal valahol. Mióta tudja, hogy ő a másik. Vagyis ő az egyik. Nem fogták egymás kezét. Mégis nyilvánvaló volt, hogy nem kollégák vagy ilyesmi.

Régebben attól félt, hogy a nő megtudja, mi folyik a háta mögött, és cirkuszt csinál, és őt kirúgják. A boltból is talán. Hogy fogja kifizetni akkor a lakbért?

Aztán már ez se érdekelte. Akkor már inkább attól félt, hogy nem jön rá a nő semmire, hogy sohasem fogja megtudni az igazságot, és leéli az életét Bálinttal, mintha Ági nem is létezne, mintha Ági nem is számítana. Mintha Ági sose számított volna.

De leginkább mégis az a gondolat rémiszti meg, hogy talán mindent tud. És mégse tesz semmit. Mert akkor nincs remény.

A nő mosolyog, nézegeti a vitrinben meg a polcokon a játékokat, megfog ezt-azt – szép, manikűrözött kezével rakosgatja az alumíniumfigurákat, Ági sosem értette, hogy lehet valakinek ennyire rendben a lakkja csütörtök délután, addigra ő már mindig lemossa a vasárnapit. Vagy a rosszabbik verzió: lepattogzott és mégis fennhagyja, mert már nincs energiája lemászni este acetonért.

- Hány éves? – kérdezi, hátha gyorsabban szabadul.

- Tessék? – A nő megpördül, és mosolyogva nézi.

- Csak azt kérdeztem, hány évesnek lesz az ajándék? – Ági megköszörüli a torkát, zavarja, hogy berekedt.

- Negyvenkilenc múlt decemberben – válaszolja a nő, és felkacag.

- Bocsánat, azt hittem, szülinapra keres valamit egy kisgyereknek, ahogy máskor.

- Neeeeeem – énekli a nő, és nevet megint, és rázza közben a nagy haját, meg forgatja a szemét. Szép, majdnem gyönyörű. de ezt Ági eddig is tudta. Persze mindig mellbe vágja a látvány, ha találkoznak. Mert ő nem az. Nem szép. Vagy legalábbis nem ilyen egyértelműen, ragyogóan és kétségtelenül.

Amikor Bálint először végignézett a ruhátlan testén, Áginak eszébe jutott, talán arra gondol, a felesége sokkal csinosabb. Persze sosem derült ki, így volt-e.

- Valentin-napra szeretnék venni valamit a férjemnek – mondja a nő. Ági képtelen olvasni az arcából. És megszólalni se tud. A csendet végül a másik töri meg.

- Tudja, nem szeretem ezeket a kötelező ünnepeket, de névnapja is van… Bálintnak hívják… vicces, nem? Szóval vennék neki valami apróságot, nem szoktunk nagy cirkuszt csinálni az ajándékozásból, de azért meglepném valamivel… De mit vegyen az ember a férjének tizenhét… nem!... tizennyolc már… szóval majdnem húsz év után, jaj, de szörnyű kimondani is, nem? – és nevet megint, hátravetett fejjel, teli szájjal, de kislányosan a tenyere mögött.     

- Nem tudom… sosem voltam házas… - Ági is vele nevet, de közben úgy markolja a pultot, hogy elzsibbadnak az ujjai, a gyomra pedig diónyira szűkül. A gond csak az, hogy benne van az ebédje. Csak nem hányja el magát épp most?

- Ne bánja, nem könnyű műfaj – mondja a nő, és lazán nekidől a vitrinnek. Az egyik tűsarkú csizmájával megkarcolja a kőlapot, amin áll. Ági libabőrös lesz a hangtól. Mint mikor Bálint finoman végighúzza az ujját a tarkóján, a hajtövétől le a vállgödréig. Vajon a feleségét is megérinti így néha?

Össze szeretne görnyedni, mint ha a hasa görcsölne. Nem dühös. Csak hiányzik neki a férfi. Majdnem mindig hiányzik. De most, hogy a feleségével cseveg, úgy érzi, annyira, hogy nem kap levegőt, és mindjárt behorpad a mellkasa, mint annak a műanyag keljfeljancsinak, amit reggel dobott hátra a raktárba.

- Nem is való mindenkinek.

- Parancsol?

- A házasság. Nem való mindenkinek. Például az én férjemnek se. Rémes pasi – legyint és grimaszol. - De hát melyik normális, nem igaz?

- De. Vagyis nem… - Ági nevet. Majdnem.

- Kérdezik is mindig a barátnőim, hogy bírom ki vele, és én erre mindig azt mondom, hogy feladni könnyű, végigcsinálni nehéz, de én hosszútávfutó voltam. Hozzámentem? Hozzámentem. Szerelemből? Szerelemből. Senki sem kényszerített, sőt mindenki ellene volt. De nekem ő kellett. Neki pedig én. Ez csak jelent valamit, nem? Engem választott, érti? Jé, ez a lendkerekes kisautó biztos tetszene neki! Nézze csak! Olyan aranyos. Biztos volt neki ilyen gyerekkorában. Az anyukája mutatott valami hasonlót. Nagyon jó fej az anyósom. Szeret, mintha a lánya volnék! Kék volt az első közös autónk! Pont, mint ez. Csak sárga csík nélkül.

- Van zöld is belőle valahol. Olyan színű, mint a ruhája.

- Tényleg? Képzelje, ezt a ruhát tőle kaptam. Felvettem ma, hadd örüljön… Na, vásárlásban, abban nagyon jó! Más nők egy életen át öltöztetik a férjüket. Nálunk ez fordítva van. Nekem nem számít a divat. Könyvmoly vagyok, nem érdekelnek a külsőségek. Ha rajtam múlna, pólóban és farmerben járnék. De a párom szereti, ha kiöltözöm. Úgyhogy az ő kedvéért, érti… - nagyot sóhajt, lemosolyog a tűsarkú csizmára. Ági a túl rövid pulcsiját húzkodja a csípőjére.

- Ó, milyen bájos ez a mackó!

  Ági összerándul. Az a medve a kedvence. Ha tehette volna, már Bálintnak adta volna. De nem ajándékozhat neki semmit. Hova tenné? Hogyan magyarázná? De amúgy se az a típus, aki szeret mackót kapni. Na, nem mintha bármelyik pasi szeretne, ha elmúlt ötéves.

- Megveszem a kisebbik lányomnak! Az ember a szerelmének mégis valami izgalmasabb ajándékot vigyen Valentinra, nem igaz? Maga mit választana a helyemben?

A kérdés koppan a pulton, aztán a falak közt pingpongozik egy ideig, Ági beleszédül.

- Talán egy kombinét… - mondja halkan, inkább csak magának. És arra a feketére gondol, amit akkor vett, amikor már szerelmes volt Bálintba, és amit sose látott rajta a férfi, ellentétben azzal a másikkal, akit helyette rántott magára egy buli után félrészegen, és akit alig bírt kitenni reggel. Ő volt az első, akivel úgy feküdt le, hogy közben Bálintra gondolt végig, aki közben ki tudja, hol járt, talán épp a feleségében.

- Hogy? Egy kombinét? Úgy érti, valami szexi fehérneműt? Hmmmm, nem rossz ötlet, de már ellőtte karácsonyra… - a nő kacsint, mosolyog. Mondtam, jó az ízlése, és tisztára őrült, olyan cuccokat vesz nekem, amikhez, khm, én nem vagyok elég merész. Mondta is múltkor egy ismerős eladó, hogy szerencsés nő vagyok… Hát igen, néha én is így gondolom. Tegnap mondjuk nagyon összevesztünk, és sírtam is, meg kiabáltam vele, de ma már másként látom a dolgokat. Olyan jó, hogy van mellettem egy okos, erős férfi, aki irányít. Régimódi vagyok, ugye? Vállalom. Sose akartam másmilyen lenni. A pszichológusom szerint ez jó! És ő igazán bölcs. Mint az anyukám. Ő a példaképem. Összetartotta a családot, pedig apám nem volt egy könnyű ember, hát nagyon nem! Hajtotta a nőket még öregen is. Persze anyámat szerette, soha el nem hagyta volna… Ez mindig így van, tudja, kell a hátország! Kurvák vannak. Kurvák voltak, és lesznek. De tudja, mit gondolok? Kell a vihar néha, hogy örüljünk a szélcsendnek, tud követni, vagy össze-vissza beszélek? Hajlamom az van rá! Szóljon, ha soknak talál, nyugodtan. Szóval anyukám se borította az asztalt soha, csak megvonta időnként a vállát, így ni, látja, így vonta meg, ilyen büszkén, ilyen szépen, mert hát úrinő, és tudja, mi számít, és mi nem. Tartása az van neki! Ritka az ilyen asszony manapság, ugye? Mit gondol?

- Igen… Biztosan… Igaza lehet - motyogja Ági, és közben arra a pillanatra gondol, amikor Bálint először megcsókolta. Pontosan emlékszik a szeplőkre az orra körül, a borostyánszínnel pettyes szemére, a tonik ízű bőrére. És azt kérdezi: - Segíthetek még valamiben, asszonyom?

- Ó, nem, köszönöm, elszaladt az idő, rohannom kell a srácokért! Majd benézek még valamikor, olyan jól eldiskuráltunk! Hasonlít egy régi barátnőmre!

És már ott sincs.

Ági egy ideig ácsorog, aztán nekiáll kirakni a polcokra az új játékokat. Kiszellőztet, de még mindig érzi a kölnit. Kiszolgál egy fiatal párt, akik kutyaházas perselyt vesznek valakinek kuncogva. Ötkor jön a tulaj zárni. Mondja, hogy elmehet, ha akar, ha programja van. Veszi a kabátját, és elindul. Az éttermek tele vannak a Valentin-nap miatt. Az asztalokon a nők orra előtt virág. Rózsaszín feliratok, tejszínhab és neonszívek mindenfelé. Pittyeg a telefonja. Nem nézi meg az üzenetet. Azt gondolja, Bálinttól jött. Rohan, pedig nem siet. Dobog a szíve, szedi a lábát a körúton.

   

 

Mindig beesik valaki

img_20160512_133419.jpg- Most mi legyen? - kérdezte a nő, és még kisebbre kucorodott a kanapén.

- Semmi - válaszolta a férfi, és hozott neki egy papírzsepit.

- Hogy-hogy semmi? Valaminek történni kell ezek után.

- Miért? 

- Mert különben begolyózok.

- Elmúlik.

- Ez nem.

Tovább
süti beállítások módosítása