Az asszony valamivel három után lép be a boltba. Ági először nem ismeri meg a félhomályban. A nap igazából nem kelt fel hetek óta, csak a köd dereng az utcán. A boltban meg megrekedt még november táján valami álmos, kuckószagú sötét, hiába gyújtja meg Ági az összes kis égőt a polcok felett, a sarkokban mintha poros fekete macskák aludnának összegömbölyödve, az érkezőknek pedig sötét folt az arca, amíg oda nem jönnek a pult közelébe, ott erősebb a fény a kassza miatt.
Az asszonyból is csak a világos, prémes gallér látszik tisztán, amikor belép. A sarka kevélyen kopogott az imént a bolthoz vezető lépcsőn lefelé, a jég úgy tűnt, nem érdekli. Biztos autózik. Nincs nála zacskó vagy nagyobb táska, mint azoknál a nőknél, akik busszal járnak.
Csak amikor köszön, akkor jön rá Ági, hogy ismeri. Lassan beszél, kóstolgatja a szavakat, magas hangon, hízelegve nyújtja a magánhangzókat - nem lehet eltéveszteni.
Mondhatni, törzsvendég, vagyis inkább csak az volt, régebben. A közelben van egy híres iskola, a gyerekeket odahordják, pedig amúgy messze laknak. A zsúrokra, meg a karácsonyi bulikra keresett a nő Ági boltjában mindig utolsó pillanatban valami apróságot, ha még volt idő kicsengetésig.
Egyszer jött a férfi helyette. Akkor találkoztak először.
Az utóbbi időben elmaradt az asszony is, de ezt Ági nem bánta. Azóta félt tőle, hogy egyszer újra betoppan, mióta látta őket Bálinttal valahol. Mióta tudja, hogy ő a másik. Vagyis ő az egyik. Nem fogták egymás kezét. Mégis nyilvánvaló volt, hogy nem kollégák vagy ilyesmi.
Régebben attól félt, hogy a nő megtudja, mi folyik a háta mögött, és cirkuszt csinál, és őt kirúgják. A boltból is talán. Hogy fogja kifizetni akkor a lakbért?
Aztán már ez se érdekelte. Akkor már inkább attól félt, hogy nem jön rá a nő semmire, hogy sohasem fogja megtudni az igazságot, és leéli az életét Bálinttal, mintha Ági nem is létezne, mintha Ági nem is számítana. Mintha Ági sose számított volna.
De leginkább mégis az a gondolat rémiszti meg, hogy talán mindent tud. És mégse tesz semmit. Mert akkor nincs remény.
A nő mosolyog, nézegeti a vitrinben meg a polcokon a játékokat, megfog ezt-azt – szép, manikűrözött kezével rakosgatja az alumíniumfigurákat, Ági sosem értette, hogy lehet valakinek ennyire rendben a lakkja csütörtök délután, addigra ő már mindig lemossa a vasárnapit. Vagy a rosszabbik verzió: lepattogzott és mégis fennhagyja, mert már nincs energiája lemászni este acetonért.
- Hány éves? – kérdezi, hátha gyorsabban szabadul.
- Tessék? – A nő megpördül, és mosolyogva nézi.
- Csak azt kérdeztem, hány évesnek lesz az ajándék? – Ági megköszörüli a torkát, zavarja, hogy berekedt.
- Negyvenkilenc múlt decemberben – válaszolja a nő, és felkacag.
- Bocsánat, azt hittem, szülinapra keres valamit egy kisgyereknek, ahogy máskor.
- Neeeeeem – énekli a nő, és nevet megint, és rázza közben a nagy haját, meg forgatja a szemét. Szép, majdnem gyönyörű. de ezt Ági eddig is tudta. Persze mindig mellbe vágja a látvány, ha találkoznak. Mert ő nem az. Nem szép. Vagy legalábbis nem ilyen egyértelműen, ragyogóan és kétségtelenül.
Amikor Bálint először végignézett a ruhátlan testén, Áginak eszébe jutott, talán arra gondol, a felesége sokkal csinosabb. Persze sosem derült ki, így volt-e.
- Valentin-napra szeretnék venni valamit a férjemnek – mondja a nő. Ági képtelen olvasni az arcából. És megszólalni se tud. A csendet végül a másik töri meg.
- Tudja, nem szeretem ezeket a kötelező ünnepeket, de névnapja is van… Bálintnak hívják… vicces, nem? Szóval vennék neki valami apróságot, nem szoktunk nagy cirkuszt csinálni az ajándékozásból, de azért meglepném valamivel… De mit vegyen az ember a férjének tizenhét… nem!... tizennyolc már… szóval majdnem húsz év után, jaj, de szörnyű kimondani is, nem? – és nevet megint, hátravetett fejjel, teli szájjal, de kislányosan a tenyere mögött.
- Nem tudom… sosem voltam házas… - Ági is vele nevet, de közben úgy markolja a pultot, hogy elzsibbadnak az ujjai, a gyomra pedig diónyira szűkül. A gond csak az, hogy benne van az ebédje. Csak nem hányja el magát épp most?
- Ne bánja, nem könnyű műfaj – mondja a nő, és lazán nekidől a vitrinnek. Az egyik tűsarkú csizmájával megkarcolja a kőlapot, amin áll. Ági libabőrös lesz a hangtól. Mint mikor Bálint finoman végighúzza az ujját a tarkóján, a hajtövétől le a vállgödréig. Vajon a feleségét is megérinti így néha?
Össze szeretne görnyedni, mint ha a hasa görcsölne. Nem dühös. Csak hiányzik neki a férfi. Majdnem mindig hiányzik. De most, hogy a feleségével cseveg, úgy érzi, annyira, hogy nem kap levegőt, és mindjárt behorpad a mellkasa, mint annak a műanyag keljfeljancsinak, amit reggel dobott hátra a raktárba.
- Nem is való mindenkinek.
- Parancsol?
- A házasság. Nem való mindenkinek. Például az én férjemnek se. Rémes pasi – legyint és grimaszol. - De hát melyik normális, nem igaz?
- De. Vagyis nem… - Ági nevet. Majdnem.
- Kérdezik is mindig a barátnőim, hogy bírom ki vele, és én erre mindig azt mondom, hogy feladni könnyű, végigcsinálni nehéz, de én hosszútávfutó voltam. Hozzámentem? Hozzámentem. Szerelemből? Szerelemből. Senki sem kényszerített, sőt mindenki ellene volt. De nekem ő kellett. Neki pedig én. Ez csak jelent valamit, nem? Engem választott, érti? Jé, ez a lendkerekes kisautó biztos tetszene neki! Nézze csak! Olyan aranyos. Biztos volt neki ilyen gyerekkorában. Az anyukája mutatott valami hasonlót. Nagyon jó fej az anyósom. Szeret, mintha a lánya volnék! Kék volt az első közös autónk! Pont, mint ez. Csak sárga csík nélkül.
- Van zöld is belőle valahol. Olyan színű, mint a ruhája.
- Tényleg? Képzelje, ezt a ruhát tőle kaptam. Felvettem ma, hadd örüljön… Na, vásárlásban, abban nagyon jó! Más nők egy életen át öltöztetik a férjüket. Nálunk ez fordítva van. Nekem nem számít a divat. Könyvmoly vagyok, nem érdekelnek a külsőségek. Ha rajtam múlna, pólóban és farmerben járnék. De a párom szereti, ha kiöltözöm. Úgyhogy az ő kedvéért, érti… - nagyot sóhajt, lemosolyog a tűsarkú csizmára. Ági a túl rövid pulcsiját húzkodja a csípőjére.
- Ó, milyen bájos ez a mackó!
Ági összerándul. Az a medve a kedvence. Ha tehette volna, már Bálintnak adta volna. De nem ajándékozhat neki semmit. Hova tenné? Hogyan magyarázná? De amúgy se az a típus, aki szeret mackót kapni. Na, nem mintha bármelyik pasi szeretne, ha elmúlt ötéves.
- Megveszem a kisebbik lányomnak! Az ember a szerelmének mégis valami izgalmasabb ajándékot vigyen Valentinra, nem igaz? Maga mit választana a helyemben?
A kérdés koppan a pulton, aztán a falak közt pingpongozik egy ideig, Ági beleszédül.
- Talán egy kombinét… - mondja halkan, inkább csak magának. És arra a feketére gondol, amit akkor vett, amikor már szerelmes volt Bálintba, és amit sose látott rajta a férfi, ellentétben azzal a másikkal, akit helyette rántott magára egy buli után félrészegen, és akit alig bírt kitenni reggel. Ő volt az első, akivel úgy feküdt le, hogy közben Bálintra gondolt végig, aki közben ki tudja, hol járt, talán épp a feleségében.
- Hogy? Egy kombinét? Úgy érti, valami szexi fehérneműt? Hmmmm, nem rossz ötlet, de már ellőtte karácsonyra… - a nő kacsint, mosolyog. Mondtam, jó az ízlése, és tisztára őrült, olyan cuccokat vesz nekem, amikhez, khm, én nem vagyok elég merész. Mondta is múltkor egy ismerős eladó, hogy szerencsés nő vagyok… Hát igen, néha én is így gondolom. Tegnap mondjuk nagyon összevesztünk, és sírtam is, meg kiabáltam vele, de ma már másként látom a dolgokat. Olyan jó, hogy van mellettem egy okos, erős férfi, aki irányít. Régimódi vagyok, ugye? Vállalom. Sose akartam másmilyen lenni. A pszichológusom szerint ez jó! És ő igazán bölcs. Mint az anyukám. Ő a példaképem. Összetartotta a családot, pedig apám nem volt egy könnyű ember, hát nagyon nem! Hajtotta a nőket még öregen is. Persze anyámat szerette, soha el nem hagyta volna… Ez mindig így van, tudja, kell a hátország! Kurvák vannak. Kurvák voltak, és lesznek. De tudja, mit gondolok? Kell a vihar néha, hogy örüljünk a szélcsendnek, tud követni, vagy össze-vissza beszélek? Hajlamom az van rá! Szóljon, ha soknak talál, nyugodtan. Szóval anyukám se borította az asztalt soha, csak megvonta időnként a vállát, így ni, látja, így vonta meg, ilyen büszkén, ilyen szépen, mert hát úrinő, és tudja, mi számít, és mi nem. Tartása az van neki! Ritka az ilyen asszony manapság, ugye? Mit gondol?
- Igen… Biztosan… Igaza lehet - motyogja Ági, és közben arra a pillanatra gondol, amikor Bálint először megcsókolta. Pontosan emlékszik a szeplőkre az orra körül, a borostyánszínnel pettyes szemére, a tonik ízű bőrére. És azt kérdezi: - Segíthetek még valamiben, asszonyom?
- Ó, nem, köszönöm, elszaladt az idő, rohannom kell a srácokért! Majd benézek még valamikor, olyan jól eldiskuráltunk! Hasonlít egy régi barátnőmre!
És már ott sincs.
Ági egy ideig ácsorog, aztán nekiáll kirakni a polcokra az új játékokat. Kiszellőztet, de még mindig érzi a kölnit. Kiszolgál egy fiatal párt, akik kutyaházas perselyt vesznek valakinek kuncogva. Ötkor jön a tulaj zárni. Mondja, hogy elmehet, ha akar, ha programja van. Veszi a kabátját, és elindul. Az éttermek tele vannak a Valentin-nap miatt. Az asztalokon a nők orra előtt virág. Rózsaszín feliratok, tejszínhab és neonszívek mindenfelé. Pittyeg a telefonja. Nem nézi meg az üzenetet. Azt gondolja, Bálinttól jött. Rohan, pedig nem siet. Dobog a szíve, szedi a lábát a körúton.
- Most mi legyen? - kérdezte a nő, és még kisebbre kucorodott a kanapén.