aki s ami nem a vágyakról szól: az a vágyakról hallgat (Fodor Ákos: SMS Buddhának)

Madame Fregoli

A karácsony

2017. december 25. - Madame Fregoli

25994532_1819210388113753_4288909152398628049_n.jpg

A karácsony ölben horkol - akinek kutyája van, nincs elektromos takarója. A karácsony elalszik a tévé előtt. Benyávogja magát a meleg szobába. Huszonötször egy délután. Leeszi a fáról a kókuszos szaloncukrot, de az űrt visszacsomagolja. Elmaszatolja a szemfestéket. Néha a rúzst is. Összerakja a legót, és nincs szíve szétkapni vízkeresztig. Beleolvas öt-hat könyvbe. Kiszedegeti a zokni talpából a tűleveleket. Stikában kigombolja a nadrágját. Eszik még egy zserbót. Röhög. Kicsit sírdogál. Keresi a kocsonyát a teraszon.

Ennyi?!

Mosogatom a sok zsíros lábast így vasárnap reggel, a tegnapi főzés fosszíliáit kaparom le a fakanállal, utálom, nyűgös is vagyok, legszívesebben kidobnám az összes retkes fazekat a picsába.
Tegnap délután hosszan telefonoztam egy mellrákos asszonnyal, egy riport kapcsán talált rám, én írtam, ő éli, évek óta.
Nem jut hozzá egy gyógyszerhez, ami reményt adhatna és talán gyógyulást. Nem finanszírozza az egészségpénztár. Latolgatunk, hümmögünk, törjük a fejünket, semmi dramatizálás, semmi érzelgősség, csak valami szavakon túli összekapaszkodás.
Ahogy letesszük, megtalál a hír, hogy meghalt a Fábián Juli.
Kurvára nem merem összeszámolni, hányan mentek el az utóbbi időben ebből a korosztályból, az enyémből.
Abból a generációból, amelyik még kikéri magának, hogy középkorúnak titulálják.
A halált meg pláne kikéri magának, de ezzel csak azt bizonyítja, hogy még valóban nem középkorú, inkább gyerek, és valamiféle igazságosságot feltételez a rendszerben, sőt talán el is várja.
Igen, tudom, halnak meg öregebbek és fiatalabbak is, sőt, még rosszabbak a mutatóik a miénknél, mert még kicsik, mert már gyengék, nem tudom, nem vagyok orvos, ami fix, amire emlékszem a saját dolgozatomból: évente 30 ezer, csak nálunk, már nem a beteg, hanem, aki belepusztul.
Nem kéne így utálni a mosogatást, a port, a retket, a mocskot, a házi munkát, a dolgok szüntelen feladattá válását, úgyse nyerhetek csatát, minek idegeskedni akkor meg?!
Mantrázom a konyhában, hogy nyugalom, nyugalom, nyugalom.
És hála, hála, hála.
Illetve ezt kéne mantráznom, de közben jön egy mondat, egy másik, illetve nem is mondat, egy kérdés, hogy akkor ennyi?
Hogy neki annyi, nekem meg ennyi?
Az ő annyija, az én ennyim hasonlítható?
És ami nekem ennyi, az másnak mennyi, illetve mennyi lenne, ha nem lenne annyi… de igazából tökmindegy, ez csak játék a szavakkal, mert nem lesz ezentúl más semmi se, miért is lenne, a világból mégse szalad ki az ember, mert be van szarva, illetve néha mégis, próbálkozik ezzel-azzal, és ejtőernyővel se ugrottam még, mondjuk, nem is akarok.

Krémes

csonak.jpg

Az öreg a kórház kertre néző teraszán ült minden délután. Mindig ugyanoda tolták ki az ápolónők, az árnyékos szeglet morzsalékos cementkockáira, ne süsse meg a nap, de érje egy kis a levegő, a kórteremben fullasztó volt a július. A ventilátort nem merték bekapcsolni, pedig a lánya hozta, meg ne hűljön ő vagy a szobatárs, az ablak is zárva maradt a huzat miatt – bár mitől lett volna huzat: az ajtót nem sűrűn nyitogatták.

Nemigen volt már mit tenni értük, amit meg mégis lehetett volna, arra nem volt idő, alig maradt nővér a Krónikus Belosztály II. –n, pedig még Salgótarjánból is szerződtettek egyet tavasszal.      

Az öreg ágya fölé odacelluxoztak egy A4-es papírlapot, hogy ő István bácsi, de valójában senki sem tudta, ez a keresztneve vagy a vezetékneve. Megkérdezni meg nem lehetett - évek óta nem beszél, azt mondta a lánya, amikor befektette az ismerős professzor osztályára.

Nem merték magukhoz venni, féltek, hogy felgyújtja a házat, vagy elkóborol, na, nem mintha lett volna ereje akárcsak felállni, de néha csoda dolgokra képesek az öregek, ha rájuk jön az ötperc, és megindulnak. Az erdélyi asszony meg túl sokat kért, pedig nagyon ajánlgatta valamelyik ismerős, az ő anyját is kiápolta.

Úgyhogy István bácsit befizették a közkórházba, ahol csengetni kell a folyosó végén, nem lehet csak úgy ki-besétálni, ahol etetik, pelenkázzák, hintőporozzák, borotválják, még meg is fésülik időnként azt a nagy haját, ami a szerencsés genetika folytán majdnem ugyanolyan sűrű maradt, mint volt, épp csak megőszült.

Ha romlik a labor, kap egy infúziót kiszáradás ellen, amúgy kutya baja. Leszámítva azt, hogy nem beszél, és nem is nagyon mozog.

Azt nem tudni, mennyit ért a világból. Időnként bólogat, de sosem akkor, ha kérdezik. Ennek ellenére Margó nővérnek meggyőződése, hogy a kisöreg figyel, és időnként eszénél van. Többször látni vélt némi fényt az opálos szemekben, sőt volt, hogy esküdözött, a bácsi rákacsintott – persze senki se hitt neki, hisz beszél amúgy is össze-vissza mindenfélét, jósoltat magának a szomszéd cigányasszonnyal, ott laknak a kínai piac környékén, Kőbányán, meg asztaltáncoltatásra is jár, mintha nem lenne elég neki ez a pár tucat kísértet maga körül az osztályon.   

István bácsi lánya ritkán jön, orvosokat látogat a férje szerint fura és nehezen követhető időbeosztásban, viszont ha beszalad mégis, hoz krémest. Úgy emlékszik, azt szereti az apja, meg az öregek ki tudja, miért, mindig krémest szoktak enni. Talán mert nem kell rágni, gondolta. És a vanília, azt is imádják valamiért, lehet, már csak az erős illatokat érzik ebben a korban.

Azt is ő találta ki, hogy minden délután ültessék ki az öreget a teraszra. Addig is ücsörgött időnként – reggeli után és vacsora előtt - a folyosón a könnyező pálma alatt, de aztán a lánya nagy cirkuszt csinált, hogy ugyan vigyék már ki az apját időnként a levegőre, meg lehet itt veszni a húgyszagtól, van pofájuk hatvanezret kérni az ápolásért!

Attól fogva az öreg, ha nem esett persze, délutánonként a prof szobájának ajtaja helyett fákat nézegetett, vagy morzsalékos betonkockákat a gumikerekek alatt, és persze papucsot, amely kilógott a kockás takaró alól.

Kicsit mindig remegett a feje.

Egy másik, Béla nevű betegnek meg a keze. Ő tudott járni, és időnként kijött „meglátogatni” a délutáni levegőztetésen lévő István bácsit. Nem zavarta, hogy nem kap választ, sőt, úgy tűnt, élvezi, hogy annyit beszél, amennyit akar, az öreg tata legalább nem szól közbe folyton, és nem dúlja fel magát minden hülyeségen, mint a neje. A kezéből, annyira remegett, többször kiesett a cigaretta, a hamu meg lepotyogott magától, görgette a szellő a betonon.

Béla igazából inni szeretett volna, de azt nem hoztak neki az ő állapotában. Nem mintha nem lett volna mindegy. Ami ártott, azt már rég leküldte a fél gyomrába. Maradt a nikotin meg a remegés.

Jól vannak, fiúk? – dugta ki időnként Ancsi, a takarítónő a fejét, gödröcskés arcából három fog vigyorgott rájuk, de választ sosem kapott.

Más nem történt.

Egészen addig a napig, amíg meg nem érkezett Irén.

Még sose látta senki a Krónikus Belosztály II-n. Napszemüveget, vékony pántos, lapos sarkú kislányszandált, széles karimájú nyári kalapot és hosszú kesztyűt viselt. (Biztos ekcémás, mint az unokahúgom, mondta róla egyszer Ancsika, de Gabi, a segédápoló lehurrogta, hogy fenét, ez egy olyan nagyságosasszony-féle, tiszta sor, itt maradt a múlt századból, mert a halálnak se kell már, olyan randa, hiába pedikűröztet a nyomorult, venne inkább koporsót.)

- Kihez jött? – kiáltott rá az orvosi szobában nyitott ajtónál paprikás csirkét eszegető főnővér Irénre, de még nem tette hozzá, hogy nincs látogatás, kinézte belőle a kétezret keménykedés nélkül is.

Irén nem válaszolt, már megtalálta, akit keresett. Istvánt.

Nézte picit a teraszajtóból, meg is torpant a küszöbön pár másodpercre, aztán köhintett, meglódult, majd az öreg mögött lehorgonyzott. Lehajolt és a fülébe súgta, hogy: mindjárt megismertelek ám.

Talán még azt is hozzátette: drágám, de ez nem biztos.

Aztán megsimogatta a férfi tarkóján a rosszul lenyírt, felül bozontos, alul tüskés, csatakosra aludt hajat.

- Asszonyom, elnézést, ön hozzátartozó? – lépett oda hozzájuk Margó nővér fontoskodva.

- Losonczy Irén vagyok. A felesége – felelte az asszony, és farkasszemet nézett az ápolónővel.

- Úgy! Azt hittem, a bácsi özvegy. Mintha azt mondta volna a Pannika, a lánya…

- Rosszul tudja, angyalom. Én vagyok a felesége, de csak most tudtam jönni – válaszolta Irén, és lezártnak tekintette a vitát. Odahúzott egy széket István bácsi mellé, háttal a kórtermeknek, a csirkepaprikásozó főnővérnek és Margónak.

A nővér megvonta a vállát, és sértetten távozott. Gondolkodott, hogyan vághatna vissza, de a vizit még messze volt, ki nem tessékelhette ezen az alapon az öregasszonyt.

Béla is bement közben tévézni, kezdődött a délutáni híradó, visszhangozták a műanyag festékkel mázolt falak a műsorvezető baritonját, úgyhogy az öregek maguk maradtak a teraszon.

Nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett. Nézték a fákat, nem is értek egymáshoz. Egy óra múlva jöttek István bácsiért, tüdőröntgenre írta ki tegnap a professzor, valamit hallott odabent zörögni a viziten.

A bácsit eltolták, Irén kivett egy kis tükröt a retiküljéből, megigazította a kalapját, kisimított valamit az arcából, aztán távozott.

De attól a naptól kezdve minden délután jött.

- Te érted ezt? - kérdezgették egymást az ápolónők. - Nem úgy néz ki ez az Irén, mint, aki beteg volt... De akkor miért nem jött eddig? Különös egy história - jegyezte meg a főnővér, de hát látott az osztály nem egy furcsa történetet az évek során, a születés meg a halál gyorsan átrendezi a viszonyokat mindenhol.

Azért figyelgették őket, már csak kíváncsiságból is. Okosabbak viszont nem lettek a kémkedés ellenére. Mert az öregek jobbára csak ültek, és bámulták a fákat. Az asszony néha elővett egy könyvet, és halkan felolvasott belőle. Közben egészen közel hajolt a férfihoz, de nem ért hozzá, talán csak a lehelete.

Ancsi egyszer nem bírt magával, és valami ürüggyel megszakította a felolvasást. Miközben a takarót igazgatta, látta, hogy nem is könyvből olvas a nő, hanem egy kopott, műbőr kötéses naplóféléből, amelybe a gyerekek régen rajzoltattak maguknak, de ez telis-tele volt apró betűs sorokkal, még a margót is körbeírták.

- Biztos a végrendelettel van valami - tűnődött a főnővér. - Talán azt akarja megváltoztatni valamiképp. Fel is hívom a lányát, borzasztó a stílusa, de nehogy már ránk fogja, hogy miattunk bukta az étkészletet!

Úgyhogy a főnővér telefonált, a bácsi lánya meg üvöltött, hogy megmondta világosan, az anyja fél éve halott, mit képzelnek, hogy egy vadidegen őrültnek odavetik prédául a papát!

Miután kissé lehiggadt, közölte, hogy ne zavarják el azt az Irént, majd ő lerendezi.

Már másnap be is viharzott délután, és bizony ott találta az apját a teraszon, jobbján egy kalapos asszonnyal.

- Ki a fene maga… - vetődött a pár mellé, de aztán elhallgatott, mert rájött, ezt az arcot látta már, nagyon régen, fogalma sincs hol...

- Szia, Pannika – mosolygott rá az öregasszony. – Biztosan nem ismersz meg. Egy időben anyukáddal barátnők voltunk. De te akkor még kicsi voltál, nem emlékezhetsz, pedig sokat voltunk együtt, a lányommal majdnem egykorúak vagytok. Csak aztán... elköltöztünk. 

- Valami rémlik… A Timi? Nem, a Kata... Csókolom, izé, szervusz, Irénke.…De hát, hogy…? Mondták a faluban, hogy itt van az apu?

- Megírta a húgom, hogy meghalt az anyád. Úgyhogy elmentem apádért. De már mások laktak a házban.

- Igen, kiadtam…tuk…, de már ne is haragudj, hogy-hogy elmentél apámért?

- Haza akarom vinni.

- Miiii?

- Ne félj, gondját viselem, sokkal jobban, mint itt az idegenek. Szép házban lakom. Kicsi, de csendes helyen van. A fiam kiszedi a küszöböket, hogy tudjam tologatni. A szomszédban meg van egy nagyon kedves fiatalember, segít majd emelgetni, megígérte, pikk-pakk megfürdetjük.

Panni a döbbenettől és felháborodástól megkukult, mint az apja.

Vörös arccal bámulta az idős asszonyt, aki meg akarja szöktetni az ő magatehetetlen apját.

De hiába várt további magyarázatra. Irén, hóna alá szorított retiküljével, kedvesen mosolygott a kalap alól, de szólni nem szólt többet.

- Maga nem normális, be kéne zárni valami kibaszott elmegyógyintézetbe! – tört fel végül Panniból az indulat. – Elrabolni egy alzheimerest? Babázzon mással, ne az én apámmal, jó!? Menjen a fenébe, gyorsan, kifelé, hallja, kifelé! Szemét, hazug! Mit képzel, ki maga?!

- Ő a feleségem, Pannika – szólalt meg ekkor kissé kásásan, de azért érthetően az öreg.

- Jézusom, meghalt a szegény tata? – kiáltott fel rémülten a füle mögé gyűrt, kunyerált cigarettával kilépő Béla, mikor meglátta Irént, a patak könnyet, a sóbálvánnyá vált Pannikát meg a széttoccsant krémest a betonon.

Még a nővérszobában is érződött a vanília.   

      

 

 

 

       

       

Koccanás

A róka meg egyszer csak ott volt, a pléd sarkára ült a csupasz lábamhoz, fejét kissé oldalra biccentve vigyorogott, esküszöm, észre se vesszük, ha nem harapdálja meg a nagylábujjamat, fiatal róka volt, talán nem látott még embert se, nemhogy lábujjakat.

Na, ilyen csak a rossz filmekben van, gondoltam, mármint nem róka, bár azt se sűrűn látok, hanem efféle bonyodalom, lábujjharapdálás, sose jutok le odáig, kit érdekel, őt se, ezen nincs vita köztünk, de a rókán se, bár én először macskának nézem, ő mondja ki röhögve, hogy bazdmeg, ez nem macska, hanem róka, és tényleg, és a nyakának van közben a legeslegjobb szaga, de odáig nem merészkedik a róka, elszalad, és kuncog szerintem, de ez már fikció, a nyaka szaga meg nem.

Szóval ott ült, és bámult minket, ahogy én is magunkat hetek óta már, jé, ember, jé lábujj, pedig tudtam, a pléd nemsokára a kölykeié lesz, nekik adja, mennek vele a patakpartra, nem sejtik, hogy egy róka ült azon a sarkán, ahol eszik a ropit, például, és oltás se kellett, megkaptuk már a fertőzést addigra egymástól, folyt a nyálunk egész nyáron, városba merészkedő veszett rókák, és nem kellett a víz, csak a vodka, hogy átüsse a falat az ég egy darabja körül, persze hiába, rá van festve egy hamsza, a tenyerében meg az arcom, amikor alszik. Mazel Tov.

Aztán azt mondta, emlékszem, rendelj nekem valamit enni, jaj, baszki ez olyan olcsó, de én is ezt akartam mondani, én is olcsó vagyok, csak beelőztél, legyen meglepetés, mit kapunk, de nem volt az, tudtam milyen lesz, ő is tudta, tudtuk előre.

Még az is tiszta volt, miért ül háttal a bejáratnak, öreg róka, inkább görény, hányszor bukott le vajon, kimegyek a mosdóba, spicc, sőtmitöbb, szédülök, ha felnézek, valami hullik az égből, belement a szemembe, ne nézz fel, figyelj, ha nem jövök vissza öt percen belül, gyere utánam, nem bírok ki több időt nélküled, szerelmem, dehogynem, bármennyit, úgy tűnik, de visszajövök, vissza hozzád úgyis.

Nézd azt a párt jobbra, a lány hogy unja, nyomkodja a telefonját, a srác meg szomorú, pedig vörös a szája, minek festette ki, ha tényleg enni jött meg nyomkodni, és akkor elmondom neki, hogy egyszer csókolóztam sziámi ikerpárral. Nem voltak testvérek, csak összenőttek valamikor, és mert hosszú nagy hajuk volt, aki arra járt az éjszaka közepén, nem tudta, hány fiú és hány lány ez a nagy gubanc az út közepén, ez a fészek, és bár nem szerettem őket, az ikreket, mert, ha kettőt szeretsz, egyet se, ami persze nem igaz, magamat velük akkor mégis megöleltem.

Na, erre összeugrik a pupillája, dühös, pedig nem akar semmit, csak a mindent pont ezért, és azt mondja (berekedt) adjál jeget, nincs is meleg, kombiné van rajtam júliusban, nem emlékszem, mióta nem meztelen már a testem a ruhák alatt, ahogy alatta sem, mert szégyellősek lettünk valamikor, és különben sem jutunk el a vetkőzésig a szobában sem, még a cigiket is gyorsan szívjuk, pedig egyszer a Hősök terén a kocsiban kanyarodás közben lett mégis időnk, görbült a tér, úgyse értem, ne magyarázd el, mert aznap, bár odalöktem elé a poharat, nesze, a vodkához adták benne a jeget kiskanállal, saját izzadtságukban egymáshoz fagytak a gömbök, de aztán törtem neki egy darabot, elsápadt, amikor összekoccant a fogunk, a pincérnő meg leejtette a poharat.

 

Helyi érdekű vasárnapi apukák

A családfők ma mifelénk kocsit tolnak. Lehet, hogy ez országos jelenség, de hétvégente én csak a Sashalom-Mátyásföld-Szentmihály háromszögben tanulmányozom szegény embertársaimat.
Szóval minálunk a férfiak megnyerik a kölyköket valamikor késő délelőtt. ("Kelj már föl bazdmeg, vidd ki/le ma te őket. Egész héten én vagyok velük, ráadásul anyádék is jönnek délután!".)

Tovább

Okos asszony!

dedik.jpgCsendben voltak majdnem hazáig. A férfi csak nézte merőn maguk előtt az utat, és még akkor se szólt, ha valaki bénázott előttük a pályán vagy túl agresszíven nyomult, akkor is csak ciccegett. Lola viszont folyton mocorgott, igyekezett felhívni magára a figyelmet, de nem tudta, mi a fenét mondhatna.

Amikor a benzinkútra beugró férfi megkérdezte, hozzon-e neki is egy kávét, nem jött ki hang a torkán, csak rázta a fejét, hogy nem, kösz. Pedig szeretett volna inni valamit, egy kólát például, de inkább nem mondta.

Kicsit meg volt sértődve azért.

Amíg Károly távol volt, azon merengett, hogy ő ebből már jól nem jön ki semmiképp. Ha a pasi kirúgja, akkor szenvedni fog. Ha viszont a pasit rúgják ki, akkor a nyakába szakad a tanár úr, aki jó fazon, meg minden, buknak rá a lányok a suliban, de vannak napok, mint ez a mai például, amikor elég gáz, ahogy kinéz. Vajon mit szólna hozzá a rokonság, ha hazaállítana vele? Mert addig oké, hogy egzisztencia, meg sárm, meg egyetemi státusz, de mégiscsak öreg hozzá.

Lola egy gyors fejszámolás után rájött, az apja, aki most ki tudja merre jár, még fiatalabb is pár évvel, mint a Károly.

Apuci zenész volt, nyugatra ment vendéglátózni sok-sok évvel ezelőtt, és kint ragadt persze. Eleinte küldte a pénzt, sőt írogatott is, aztán egyre ritkultak a levelek, elmaradt az apanázs is.

Baszik ránk, konstatálta Lola anyja nem egyszer a helyzetet.

De ennek ellenére ment volna utána boldogan a gyerekkel együtt, ha időközben a pozícióját be nem töltötte volna férje oldalán egy kerek képű német asszony, akinek volt egy Antje nevű albínókülsejű kislánya. Úgyhogy Loláék maradtak Kazincbarcikán, és várták hónapról hónapra a gyerektartást. Ami hol jött, hol nem jött.

Az anyja végül feladta: hozzáment egy népművelőhöz, és a két kis panellakásból lett egy harmadik, egy nagyobb, egy zöldövezeti, ahogy az anyja fogalmazott.

Lola alig várta, hogy elköltözhessen onnét.

Pontveszteség nélkül vették fel. Tanult, mint a gép.

Ügyes légy, kislányom, mondta neki az anyja búcsúzóul, és hosszú idő óta először a szemébe nézett. Igaz, valószínűleg véletlenül.

A férfi közben a kasszánál áll sorba. Vesz egy vizet, meg egy flakon ablakmosó folyadékot. A pénztár előtti kis polcon marcipán rózsák hevernek a rágók között, átlátszó, műanyag dobozban. Arra gondol, vihetne egy ilyet a lánynak. Ma már többször is eszébe villant, hogy voltaképp kihasználta. Akkor is, ha igazából ő akarta a tegnap éjszakát, nagyon be volt sózva hónapok óta, még a szállást is ő foglalta - azt hazudta, titkárnő az egyetemen -  a férfit meg vitte a rutin.

Ennek a műfajnak is forgatókönyve van. Ha eltért volna tőle, valószínűleg hülyét csinál magából vagy megsérti a lányt. Ha például megkéri, hogy inkább ússzanak egyet a Balatonban vagy igyanak még két-három kört, de hagyják a szexet, mert a harmadik éjjel nem alszik, csak egy-két órát, és, ha választhatna egy masszázs vagy egy dugás közt, gondolkodás nélkül az előbbire voksolna, bárki legyen mellette épp. Na de ezt egy nőnek sem lehet megmondani, ennek se. Magára veszi. Vagy elkönyveli impotensnek, aztán ki tudja, nem kürtöli-e szét a hírt a campuson. 

Persze, hogy szétkürtöli.

Ezen a ponton megint eszébe jut a felesége. Nem telefonált. Illetve este beszéltek - a lánynak azt mondta, fontos külföldi hívása van, fel kell vennie, de a grimaszból látszott, nem lehet átverni, bár még húsz sincs talán. Nincs félelmetesebb dolog az életben a nők megérzéseinél. A felesége is sejtette valószínűleg, hogy nincs egyedül azon a konferencián. Lebukott már így egyszer, vagy majdnem. De már jó ideje nem tett fel keresztkérdéseket.

Okos asszony. Vagy rafinált?

Mint egy hascsikarás, úgy tör rá időnként a gondolat: talán már mindegy neki, hogy mit csinál. Csak van pár praktikus indoka a maradásra. 

Nem jó arra gondolni, hogy talán szenved otthon, de tűr, mert szereti. Fáj, de meg is nyugszik tőle valamiképp. Haza nem megy miatta, de legalább igyekszik.

Viszont ha beugrik, hogy talán nem szenved, és nem tűr, mert már nem szereti, akkor hirtelen elfogy a levegő, és hiába lazítja meg a nyakkendőjét. 

Amikor visszamegy az autóhoz, Lola látja, hogy egészen zöld a feje, meg izzad is a homloka. Nehogy nekem infarktust kapjon ez itt, rémül meg, és próbálja felidézni, hogyan csinálják a szívmasszázst a filmekben. Nem nagyon emlékszik rá, pedig egy időben nagyon csípte az egyik kórházas sorozatot.

Aztán csak elvergődnek valahogy a koleszig. Lola azon tűnődik, hogyan hagyhatna észrevétlenül valami nyomot a kocsiban, amit egy pasi nem szúr ki, amúgy is szemüveges a szerencsétlen, de egy másik nő számára egyértelművé válik az ő léte. Nehogy már ilyen könnyen megússza.

Pár napja még azon morfondírozott, mennyi idő alatt mondanak ki vajon egy válást, és hogyan rendezi majd be a Károllyal közös otthonát. (El is mentett egy csomó képet a Pinterestről.) Most viszont kirázza a hideg a gondolattól, hogy nyakába szakad egy pali, aki nemsokára öreg lesz. Vagy már az is.

De az a verzió se tetszik, hogy ennek most itt vége van.

Mi lesz, ha nem tálal ki otthon, ahogy ígérte? És mi van, ha mégis? Beállít a koleszba az éjszaka közepén egy sporttáskával? Leesne a csajok álla tutira. De kínos is lenne nagyon. Hova tenné?

A férfin látszott, hogy menne már. A lány viszont maradna a kocsiban, úgy érzi, neki most járna némi kedvesség, hisz mégiscsak lefeküdt a tanár úrral. Oké, nem volt egy nagy durranás az éjszaka, de akkor is, értékelhetné, hogy vele ment el, nem pedig azzal a helyes tanársegéddel, pedig annak még nagy fekete haja van. 

A férfi a kormányt markolja, a gyújtást se vette le. Nem néz a lányra, kifelé bámul a szélvédőn át a sötétségbe. Aztán krákog kicsit, mosolyogni próbál, majd jobb ötlet híján beletúr a lány hosszú hajába. Kiesik a száján egy bók is: nagyon szép vagy ám! Aztán odahajol hozzá, és megcsókolja. Inkább az állán, mint az ajkán.

Lola kikecmereg az autóból. Elmacskásodott a tegnap este oly gondosan rendezgetett lába a sok üléstől. Nem tudja, integessen-e az autó után, vagy ezek után meg kéne sértődnie. A férfi azt se mondta, hogy hívja még.
Bátortalanul integet, de Károly nem néz vissza, hacsak a visszapillantó-tükörből nem. Úgyhogy elszív egy cigit – amúgy nem dohányzik, csak akkor gyújt rá, ha úgy ítéli meg, ideges vagy annak kéne lennie, mint most – aztán vállára veszi a hátizsákját, becaplat a hórihorgas, szürke épületbe, és eltűnik a millió ablak egyike mögött.

A férfi hazaér, és toporog egy kicsit a hűtő előtt. Aztán mikor feljön a felesége az alagsorból, ahol az irodája van, gyorsan bekapcsolja a tévét. 

Póth Irén legendája

Március 21-én történt, a háború utolsó, csonka évében. Pestimrén - amelynek létéről, bár a főváros része, még a pestiek se igen tudnak, a budaiak meg pláne nem - a Kőbányáról, innen-onnan, ilyen-olyan ideiglenes szállásokról, óvóhelyekről hazaszédelgő, éhes, kifosztott emberek próbáltak valamit kezdeni a romokkal.
A Táncsics utcai iskola épülete úgy-ahogy átvészelte a bombázásokat, de a frontról hazatérő igazgató, Csom Lajos beszámolójából tudható, hogy „az osztályok kifosztva, az épületben háborús sérülések, ablaküveg sehol, felszerelés semmi, padok nincsenek, fűtési lehetőség nincs”.
De az iskolának újra kell indulnia!
A tanítók nekiláttak a takarításnak.
Az egyik teremben a katedra alatt egy akna lapult, a németek búcsúajándéka. Egy Póth Irén nevű tanítónő találta meg. Húszéves volt, szép barna lány.
Hogy mi maradt az iskolából? A képen látható.
Hogy mi maradt Póth Irénből?
Egy utcanév.
Ott Pestimrén, ezen a különös helyen, amelyet csak azok ismernek, akik odaszülettek vagy véletlenül odaverődnek házkeresés közben, és aztán ott ragadnak - mégsem agglomeráció azért...
A nagyanyám ott (nem a Póth Irén utcában, hanem kettővel arrébb) élte le az élete felét. Az apám ott nőtt fel, a dédszüleim onnan költöztek át a temetőbe.
Én meg még mindig ott lakom.
Persze a ház rég másoké.
Póth Irénről meg már nemigen tudja senki, a környékbeliek se, ki volt. A tanítás a halála után két héttel újraindult. Irént elfelejtették. A szerelme, a Feri egy évvel később megházasodott. Egy Edith nevű húszéves lányt vett el, aki meg a vőlegényét siratta - többek közt.
Irén halálának második évfordulóján, 1947. március 21-én a Feri biztos nem a temetőbe ment, hogy virágot vigyen a sírra. Rettenetesen részeg volt ugyanis.
Megszületett a fia.
Kérdezték a hivatalban, mi a neve?
Ferenc, mondta.
Igaz, a felesége azt kérte, Laci legyen, a halott vőlegénye után. De a nagyapám úgy értette, az ő nevét kérdezik, nem a gyerekét. Legalábbis így magyarázta utóbb.
De ez már egy másik történet talán.

Kasszapara

Csak én adok elő minden alkalommal burleszkmutatványt a pénztárnál? Vagy úgy van kitalálva a rendszer, hogy minimum ketten kell vásárolni menni (egy rakodó, egy szedő a kasszánál) - és a kettőből egy se lehet gyerek, mert akkor az már nem burleszk, hanem görög tragédia, amelyben az elborult anya végül utódain áll bosszút, nem a kaszáson, akarom mondani a kasszáson. (Igaz, esetünkben a két nagykorúból álló team se ideális megoldás, mert azok meg szakítanak, mire végeznek, ugyanis mindkettő a saját szisztémája szerint rámol, és csupán egy pontban egyezik a két stratégia: a tojás van alul.)
Visszatérve a kasszásra, az meg csóválja a fejét. Siet. Kivéve, ha nem jut eszébe egy kód, mert akkor percekre lefagy a rendszer, amíg valaki a távolból végre be nem kiabálja a megoldást.
Lehet, nem is ő, hanem a szalagja siet. Vagy a csipogója. Nem tudom. De azt igen, hogy hiába pakol ki az ember a bevásárlókocsiból bűvésztempóban, a hétvégi nagybevásárlás kellékei (1000 dolog, amit fel kell falnod, mielőtt meghalsz) rendre a kasszás ölében és jobb könyöke alatt landolnak.
Aztán elfogy a hely, te még mindig a karton ásványvizekkel szenvedsz a rágók magasságában, és a vonalkód-leolvasáson frissen átesett cuccok földre küldik a régebbieket - az egyik biztos a gigadoboz tojás. 
Hacsak nem löksz időben egy kocsit a szalag túlsó felére - de hogyan is lökhetnél, hisz még mindig csak a borotváknál tartva teríted a cuccot a kasszás keze alá?
Ezen a ponton szokott átmenni esetemben burleszkbe a show, ugyanis a cunamiként haladó pakkok egynémely rendbontó eleme kiugrik a sorból, és ha nem törik/szakad/árad magától, akkor rálépek.
Vagy én vagy a mögöttem álló bajszos férfi.
Lehet, hogy paranoiás vagyok, de mindig áll mögöttem a sorban egy bajszos férfi. Környékbeli. Vagy nem, mindenesetre bermudában és papucsban szaladt ki a boltba, és most vérben forgó szemekkel és póló alól előmeredő, kunkori szőrös pocakkal figyeli a ténykedésemet.
Még az árukészlet fele sem csipogott tova a szalagon, de már morog, előreengedni a két sör egy rövid plusz virslivel meg már késő menet közben.
Ha gyerek is van az embernél, akkor a bajszos az első problémánál (úgy mint lepotyogó ez-az, vagy "figyelem, figyelem, kérek egy vezetőt a kasszához" illetve: "nem tudja asszonyom, ez a sokmagvas bajor buci vagy a teljeskiörlésű, E-számmentes norvég vekni?" ) áttolja a szájában a fogpiszkálót jobbról-balra, majd balról-jobbra, végül szitkozódva átmenekül a másik kasszához.
De az embernek megkönnyebbülni sincs ideje, mert a kasszás megadja a kegyelemdöfést: kéri a pontos kártyát, ami hol van? A cuccod fele a kosárban (jobb híján visszapakolva), a másik felét próbálod a szatyrodba gyömöszölni, illetve próbálnád, ha meglenne az a kurva szatyor, de szerencsére egészen kicsire össze lehet hajtogatni, úgyhogy kénytelen leszel venni egy jó nagy hómleszszatyrot ötszázért, mert a sima eldobhatósnak leszakad a füle, meg amúgy is pusztul a bolygó, az idegeidről nem is beszélve.
De a kártya előkerül, akkor már csak a másikat kell megkeresni, amivel fizetsz, amire nem rejtélyes pontokat gyűjtesz, hanem rejtélyesen gyorsan fogyó forintokat, de mégis jobb így, mint kápéban, mert így legalább nem szembesülsz azzal, hogy mennyit költöttél, a telefonod persze pittyeg, tranzakció pipa, de ha épp nincs limittúllépésed, meg se nézed, és akkor tulajdonképpen nincs is nagy vész, csak a szalaggal, a kasszással meg  a bajszossal kell megküzdeni hétről-hétre.                   

Az extázis nyomában

Szóval az van, hogy az ember egy gyenge pillanatában úgy dönt, elmegy megnézni egy koncertet, amelyet egy nagyjából húsz évvel korábban – nagyjából húsz éves korában - kedvelt együttes ad.

Persze előre tudható, hogy a dalokon kívül minden megváltozott, azok meg már józanul nem tetszenek neki, legfeljebb megbőgetik a a nosztalgia miatt, de az se rossz persze.

Tehát a kérdés nem az, akarja-e hallani az ember azokat a régi számokat, hanem valami más, aminek semmi köze a színpadon még mindig szimpatikusan ugráló, ám haját vesztett énekeshez.

Veszélyes hely egy ilyen koncert, mert garantáltan összefut az ember egy rakás régi ismerőssel, egykori szubkultúrájának megannyi többé-kevésbé eldeformálódott képviselőjével, akiket vagy nem ismer fel, vagy azok nem ismerik fel őt. Van, aki nagyon más lett, van, aki önmaga paródiája, kínos ez is, az is. Csak az nem egyértelmű, kinek.

Az esetlegesen felbukkanó barátokkal se egyszerű. Kedves legyél inkább, vagy őszinte?

(Kedves!)

Ez itt még mindig szép, és még mindig árva. A másik meg már az. (Fene se érti. Mondjuk nem ígérte senki, hogy van igazsága az ügynek. Azt a taknyot meg - ismerjük őt is rég - még mindig szereti valaki. Fel se hozod, minek fájdítani.)

Amannak volt pár jó éve. Vagy most jön pár jó. Honnan nézzük?

Különben meg van egyáltalán olyan, hogy jó év?

Tekerős a fagyi.

Három sorral előrébb áll egy srác. Folyton hátrafelé forog, bámul. Jé, van még facér, helyes pasi ebben a generációban?

Nem, nincs. Te sem vagy az. Se helyes pasi, se facér. Szerencsére. Baromira nem szeretnéd elölről kezdeni valakivel. Nem, tényleg nem. Csak néha.

Abban biztos vagy, hogy nem lesz dolgotok egymással a sráccal, de abban nem, hogy nem volt-e valamikor. Az összes volt szerelmedre hasonlít. Nem, valójában egyikre se, de ha körbe nézel, az az érzésed, a Budaörsi koleszban nőtt fel itt mindenki, onnan olyan átkozottul ismerősek mind, beleértve ezt a csókát.

Kicsit kihúzod magad, és igyekszel kevesebbet vakarózni. Ez se bámulna úgy, ha tudná, talán tetves vagy, mert nem csak a matekházi jön haza rendszeresen az iskolából.

Felröhögsz.

Pedig csak egy fröccsöt ittál. Nem, nem Aperol Sprizt-et, pedig egyértelműen ez a divat Budapesten, de te mindig inkább alteros voltál.  

A rozé fröccs már nem menő, viszont finom, de maradjunk a fehér folyóbornál, helló, szépszemű csapos srác, az anyád lehetnék, de szarul hangzik.

Így tér meg az ember a gyökereihez különben, megint be tud rúgni egy pohártól, olyan ritkán iszik. Mondjuk kamaszkorában kóla volt benne, nem szóda. VBK, BTK, URH.

Tequila. Só, citrom, nyelv. Akkor már nem a zsebpénzt kellett beosztani. Bár azt se tudtad soha.

A vállalati bulik émelyítő zsúrpálinkája.

A randiitalok.

Kivel mit ittál, emlékszel?  

Kiröhögted a pezsgőt meg az epret? Untad, aki bort hozott, pedig anyukád szerette? Dobtad azt is, aki Párizsba vitt mulatni, és erőltette a kagylót vacsira, kár, hogy te attól okádsz, nem a vodkától?

Tényleg, a vodkás csávó, na, ő kellett, ő kellett volna. Épp csak életvitelszerűen nem alkalmas.

Mikor szoktál le a táncról?

Mások se táncolnak, de ők legalább beiratkoztak kismamazumbára.

Most se táncolsz, pedig körülötted anyukatestű negyvenesek esnek extázisba éppen.

Határozottan és eltökélten boldogok ma este.

Az X-generáció odateszi magát.

Picit nevetsz, picit szarul érzed magad, valami történt a lábaddal, vagy a fejeddel, vagy valamiddel.

Tudja valaki, mi az a puca?

Mondja a barátnőd, hogy nem lát szemüveg nélkül. Javaslod, rajta, vegye föl. Minek? - kérdez vissza.

Többek közt ezért szereted száz éve.

Kicsit rázod magad a ritmusra, billegsz, ízesülsz, mert mindenki tombol már körülötted, közel az éjfél, ki kell használni az időt, sokba van a bébiszitter. Kevesebbet szexelsz, mint rég, de többet jógázol, és gyereket is szültél, bírja a csípőd, bírja a combod, akár ugrálhatnál is másfél órát, meg se kottyanna.

A tüdőd is oké, rég leszoktál a cigiről, csak a hiányáról nem.

A barátaid se dohányoznak már, így legalább kisebb a kísértés.

Egy nő időnként rágyújt az előtted lévő sorban, kicsit rúzsos fogai közé veszi a cigarettát, miközben a retiküljében turkál a telefonja után – szelfizne egyet a barátnőivel – megkívánod nagyon, nem a nőt, a cigarettát, de, ha a nőt kívánnád, se csodálkoznál, annyi minden megtörtént már, meg az ellenkezője is. És emiatt akár nyugodt is lehetnél, ha nem aggódnál azon, hogy de mi fog történni még, és mi nem fog történni soha?

Ráadásul a vizes ruhát is bennhagytad a gépben.

Még tegnap. 

Szöszi szeretlek

A nagyanyám megérezte a halálát, bár orvoshoz sose járt, annak ellenére, hogy városi asszony volt világéletében, és a természetes gyógymódok se izgatták. A szabadság annál inkább, bár ezt a szót sose használta, és nem is jutott neki sok belőle soha. Talán épp ezért ragaszkodott hozzá, hogy ne vizsgálgassák, ne gyógyszerezzék, ne nyúlkáljanak a testébe idegenek.

Úgyhogy sokat veszekedtünk a vége felé. Mindenáron meg akartam menteni, és ezért vesztettem el, de most nem erről akarok mesélni.  

Szóval érezte a nagyanyám, hogy kevés már az idő, és míg más ilyenkor végrendeletet ír, búcsúzik vagy kórházba vonul (vagy kórházba teszik), ő kiment a kertbe, és elégette a holmiját. Nem a ruhákat vagy a bútorokat, hanem a leveleket, feljegyzéseket, mindazt a kevés: kitelepítést, háborút, kommunizmust és unokázást túlélt személyes holmit, kincset, ami fontos volt valaha neki.

Nem tudom, mit érzett közben. Mármint, amíg égetett. Fájt a szíve, vagy épp sóhajtott egy nagyot, hogy lám, ez is elmúlt, meg az se számít már? 

Egy biztos, nem akarta, hogy a halála után beleolvassunk a naplójába, vagy megtudjunk történeteket, amelyek nem tartoznak ránk. Szerinte. Ő mindig mindenkit meghallgatott, de meg nem nyílt senkinek.

Még nekem se.

Talán most már elmondana egy s mást, ma már lehet, hogy tudnám, mit kell kérdezni és hogyan, de a húszéves önmagammal nem igen tudott mit kezdeni, mondjuk én se.

Szóval elégetett mindent, amiből kiderült volna, hogy volt élete a palacsintán, a körtebefőttön és a gyermekmegőrzésen kívül.

Illetve egy csomag tábori levelezőlap megmaradt. Megtaláltam. Nem hiszem, hogy elfelejtkezett volna ezekről, valószínűbb, hogy nem tudta tűzre vetni őket. Talán, mert az a szép, fiatal férfi, aki írta őket a frontról, az a bizonyos Németh László szakaszvezető is elégett fél évszázaddal korábban, találat érte a gépét. 

Ennyit tudunk róla, meg hogy szerette a nagyanyámat. A családi legenda szerint fogtechnikus volt a háború előtt, és a nagyanyámnak azért kezdett udvarolni, mert ilyen szabályos és gyönyörű fogsort még ő sem tudott készíteni, de látni sem látott soha.

Látni mondjuk én se láttam - élőben legalábbis - azt a gyöngymosolyt. Az éhezés, a terhesség, majd a napi két doboz mentolos Filtol cigaretta elvitte azokat a fogakat addigra, hogy én megszülettem. Fotók vannak, meg látom az apám örökségét, annak a fogsornak a másolatát, meg persze a szeme, az ő tejcsokoládé tekintete is ott van az arcában, szóval el tudom képzelni, mire gondolt a szerelmes szakaszvezető a fronton. 

Én a nagyapámra hasonlítok - aki nem a Laci lett végül.

Az örökségem pedig ez a hét darab tábori lap. Nézegetem, és nem értem, hogy lehet, de egyetlen gyűrődés sincs egyiken sem, pedig már én is hányszor költöztem, még a pecsét is olvasható, meg a cenzor aláírása az egyiken - engedélyezte, hogy Laci kellemes húsvéti ünnepeket kívánjon a menyasszonyának.

43-ban még olyan a Laci írása, mint a nagyanyám fogsora.

44-ben meg mint az enyém. Csálé.

Aztán meg semmilyen.

Nem tudom, Nagyi hogy élte túl háborút. (Csak azt tudom, hogy a Laci sehogy.) Azt mesélték, hogy egy ideig egy ládában lakott, mert az oroszoknak is tetszett a fogsora többek közt, és ecetes paprikát evett hetekig, de azt nem tudom, mi volt, amikor megtudta, hogy a vőlegénye nem jön haza. Meg még sokan mások se. A fivére meglett aztán, bár nem nagyon élt már, de a lába még vitte, hazaért, etették, szerették, megmaradt, szóval jó dolgok is történtek azért. Végül is.

Nagyi is felnőtt, tizennyolc éves volt, amikor vége lett a háborúnak. Szerencséje is volt, sokszor. Azt hallottam, nem tőle, hogy azért vannak golyónyomok a veranda fagerendájában, mert a nagyi nézte az égen a gépeket, és valamiért nem jutott eszébe félni tőlük, de az a pilóta a feje fölött nem az a pilóta volt, akire gondolt, hanem egy másik, aki szerint minek az a szőke lány ott a verandán.

A Nagyi megúszta a golyókat, viszont a Tatától megkapta élete első és utolsó pofonját, amitől beesett a konyhába, aztán meg hozzáment a szomszéd Ferihez, aki megúszta a háborút a Lacival és saját szerelmével ellentétben, valamint tudott oroszul. Abban a két évben, amit a háború vége után még Budapesten töltött, biztosította a mi családfánk folytonosságát, majd Ausztráliában, Kennedy néven egy másikét is - de ez megint egy másik történt, vagy nem?

A nagyanyám haragudott rá úgy negyven évig, beszélni se lehetett róla, aztán egy nap úgy döntött, megbocsát. Végül is, mit várhattam egy embertől, aki a fronton nőtt fel? - mondta, aztán kiöntötte a vizet a vájlingból a fenyő alá. Nyár volt. Mosta a borsót. Vagy az uborkát.  

Fura műfaj ez. Már nem a kovászolás, hanem a megbocsátás.

"Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket" - ez áll az összes levelezőlapon a feladó felett.