aki s ami nem a vágyakról szól: az a vágyakról hallgat (Fodor Ákos: SMS Buddhának)

Madame Fregoli

Madame Fregoli

Szöszi szeretlek

2017. május 29. - Madame Fregoli

A nagyanyám megérezte a halálát, bár orvoshoz sose járt, annak ellenére, hogy városi asszony volt világéletében, és a természetes gyógymódok se izgatták. A szabadság annál inkább, bár ezt a szót sose használta, és nem is jutott neki sok belőle soha. Talán épp ezért ragaszkodott hozzá, hogy ne vizsgálgassák, ne gyógyszerezzék, ne nyúlkáljanak a testébe idegenek.

Úgyhogy sokat veszekedtünk a vége felé. Mindenáron meg akartam menteni, és ezért vesztettem el, de most nem erről akarok mesélni.  

Szóval érezte a nagyanyám, hogy kevés már az idő, és míg más ilyenkor végrendeletet ír, búcsúzik vagy kórházba vonul (vagy kórházba teszik), ő kiment a kertbe, és elégette a holmiját. Nem a ruhákat vagy a bútorokat, hanem a leveleket, feljegyzéseket, mindazt a kevés: kitelepítést, háborút, kommunizmust és unokázást túlélt személyes holmit, kincset, ami fontos volt valaha neki.

Nem tudom, mit érzett közben. Mármint, amíg égetett. Fájt a szíve, vagy épp sóhajtott egy nagyot, hogy lám, ez is elmúlt, meg az se számít már? 

Egy biztos, nem akarta, hogy a halála után beleolvassunk a naplójába, vagy megtudjunk történeteket, amelyek nem tartoznak ránk. Szerinte. Ő mindig mindenkit meghallgatott, de meg nem nyílt senkinek.

Még nekem se.

Talán most már elmondana egy s mást, ma már lehet, hogy tudnám, mit kell kérdezni és hogyan, de a húszéves önmagammal nem igen tudott mit kezdeni, mondjuk én se.

Szóval elégetett mindent, amiből kiderült volna, hogy volt élete a palacsintán, a körtebefőttön és a gyermekmegőrzésen kívül.

Illetve egy csomag tábori levelezőlap megmaradt. Megtaláltam. Nem hiszem, hogy elfelejtkezett volna ezekről, valószínűbb, hogy nem tudta tűzre vetni őket. Talán, mert az a szép, fiatal férfi, aki írta őket a frontról, az a bizonyos Németh László szakaszvezető is elégett fél évszázaddal korábban, találat érte a gépét. 

Ennyit tudunk róla, meg hogy szerette a nagyanyámat. A családi legenda szerint fogtechnikus volt a háború előtt, és a nagyanyámnak azért kezdett udvarolni, mert ilyen szabályos és gyönyörű fogsort még ő sem tudott készíteni, de látni sem látott soha.

Látni mondjuk én se láttam - élőben legalábbis - azt a gyöngymosolyt. Az éhezés, a terhesség, majd a napi két doboz mentolos Filtol cigaretta elvitte azokat a fogakat addigra, hogy én megszülettem. Fotók vannak, meg látom az apám örökségét, annak a fogsornak a másolatát, meg persze a szeme, az ő tejcsokoládé tekintete is ott van az arcában, szóval el tudom képzelni, mire gondolt a szerelmes szakaszvezető a fronton. 

Én a nagyapámra hasonlítok - aki nem a Laci lett végül.

Az örökségem pedig ez a hét darab tábori lap. Nézegetem, és nem értem, hogy lehet, de egyetlen gyűrődés sincs egyiken sem, pedig már én is hányszor költöztem, még a pecsét is olvasható, meg a cenzor aláírása az egyiken - engedélyezte, hogy Laci kellemes húsvéti ünnepeket kívánjon a menyasszonyának.

43-ban még olyan a Laci írása, mint a nagyanyám fogsora.

44-ben meg mint az enyém. Csálé.

Aztán meg semmilyen.

Nem tudom, Nagyi hogy élte túl a háborút. (Csak azt tudom, hogy a Laci sehogy.) Azt mesélték, hogy egy ideig egy ládában lakott, mert az oroszoknak is tetszett a fogsora többek közt, és ecetes paprikát evett hetekig, de azt nem tudom, mi volt, amikor megtudta, hogy a vőlegénye nem jön haza. Meg még sokan mások se. A fivére meglett aztán, bár nem nagyon élt már, de a lába még vitte, hazaért, etették, szerették, megmaradt, szóval jó dolgok is történtek azért. Végül is.

Nagyi is felnőtt, tizennyolc éves volt, amikor vége lett a háborúnak. Szerencséje is volt, sokszor. Azt hallottam, nem tőle, hogy azért vannak golyónyomok a veranda fagerendájában, mert a nagyi nézte az égen a gépeket, és valamiért nem jutott eszébe félni tőlük, de az a pilóta a feje fölött nem az a pilóta volt, akire gondolt, hanem egy másik, aki szerint minek az a szőke lány ott a verandán.

A Nagyi megúszta a golyókat, viszont a Tatától megkapta élete első és utolsó pofonját, amitől beesett a konyhába, aztán meg hozzáment a szomszéd Ferihez, aki megúszta a háborút a Lacival és a saját szerelmével ellentétben, valamint tudott oroszul. Abban a két évben, amit a háború vége után még Budapesten töltött, biztosította a mi családfánk folytonosságát, majd Ausztráliában, Kennedy néven egy másikét is - de ez megint egy másik történt, vagy nem?

A nagyanyám haragudott rá úgy negyven évig, beszélni se lehetett róla, aztán egy nap úgy döntött, megbocsát. Végül is, mit várhattam egy embertől, aki a fronton nőtt fel? - mondta, aztán kiöntötte a vizet a vájlingból a fenyő alá. Nyár volt. Mosta a borsót. Vagy az uborkát.  

Fura műfaj ez. Már nem a kovászolás, hanem a megbocsátás.

"Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket" - ez áll az összes levelezőlapon a feladó felett.                                   

A bejegyzés trackback címe:

https://madamefregoli.blog.hu/api/trackback/id/tr5312547341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása